1. fejezet
Esőcsepp unalmában anyja és Estella
vitáját hallgatta egész úton, nem sokat fogott fel belőle, de annyit megértett,
hogy azért mennek a kikötő felé, hogy bátyai számára egy hajót találjanak, ami
elviszi őket egy jobb világba. Oda, ahol van elég víz, ennivaló, kőházakban
laknak az emberek, iskolába járnak a gyerekek, és nincs ez a forróság, itt az
örökösen fújó szél soha nem hoz esőt.
Estella szomorúan nézte a lánykát,
tudta, hogy itt ő sem maradhat, nincs jövője. Imádta az unokahúgát, úgy
gondoskodott róla, tanítgatta, mintha a sajátja lenne. Az élet számukra folytonos
vándorlás, többnyire a hegyek között, legelő és iható víz keresése csupán.
Nagyon kevesen élnek errefelé, vagy elmenekültek, vagy elpusztította őket ez a
kegyetlen föld. Az úr 2511. esztendejében a hajdani városok teljesen elnéptelenedtek,
végtelen nyugalom csendje honol az omladozó romok között. Megdobbant a szívük,
ha embert láttak, de nyomban ott termett a félelem is, lehet, hogy gonosz,
rossz szándékú. Hallottak már emberevésről is, az éhség nagyúr, minden érzésnek
elébe helyezi magát, errefelé mindennapos vendége az itt tengődő kevés embernek.
Unokaöccsei oda mennek, ahol a gyerekeknek játékaik vannak, és cipőjük –
gondolta szomorúan, mikor hirtelen megálltak.
Estella megfogta a lányka kezét, aki már
nem látta elől járó tevéket, sem a bátyait, és pityeregni kezdett. Lassan
haladtak lefelé a köves, egyenetlen talajon, a két oldalt folyton magasodó
falak között. A szurdok hirtelen jobbra kanyarodott, egyre keskenyebbé és
meredekebbé vált, a kecskék szépen igazodtak, egymást követve ugrándoztak le
Siettek, mintha haza tartanának, ahol víz, étel és pihenés vár rájuk. Biztosan
megérezték a víz szagát – gondolta Estella. Esőcsepp riadtan, félelemmel nézett
az égbolt felé, nem volt ismerős számára ez a hely, pedig anyja szerint már
járt itt, kicsi lehetett, nem emlékezhet semmire. Már azt gondolta soha nem
lesz vége ennek a félelmetesen szűk útnak, mikor hirtelen erős fény vakította
el, feltárult előttük egy csodálatos hely, tágas tér, meredek, megmászhatatlan
fallal körülvéve, lent buja zöld növényzettel, fákkal benőtt kis dombokkal, és
a végében egy kis vízfolyás csillant meg, az ide lehatoló nap fényében. Esőcsepp
ámulva bámulta a hegyből kibukó vízesést, mely a kis patakot táplálva folydogált
tovább, hogy hirtelen eltűnjön egy víznyelőben. Az állatok már rohantak, ők
utánuk. Apja és bátyjai térdre rogytak, hangosan adtak hálát Allahnak, a
vízért, és azért is, hogy mindez itt szabadon van, nem őrzik puskás banditák,
akik jogtalanul vennének vámot tőlük, Néha előfordult, hogy nem tudtak ide
lejönni, mindent víz borított, de az régen esett csak meg, mostanában száraz
lábbal jutnak be mindig. Mindenki, ember és állat egyaránt, a víz fölé hajolva,
hangosan kortyolt. Itt lent nem égette őket a nap heve, kellemesen hűs volt a
levegő, enyhe szél lengedezett. Béke honolt és nagy csend. A kecskék és a
birkák szétszéledtek, vidáman legelésztek. Keyvan leölt egy bárányt, a tűz
lobogott, mindenki boldogan várta az ételt.
Az alkonyati félhomályban, miután
végeztek a lepénysütéssel, Estella, Keyvan húga, és felesége Dara, Esőcsepp
édesanyja, megfogták a lányka kezét, a kis patak folyását követve, olyan messze
sétáltak, egészen a vízesésig, hogy a fiúk már nem láthatták őket. Dara lehúzta
a durva kis ingecskét Esőcseppről, miután a két nő is levetkőzött. lassan,
óvatosan elmerültek a hűvös vízben, Esőcsepp a boldogságtól, és a hideg víz
érintésétől sikongatva ugrált, majd mind a hárman mosni kezdték magukról a
hetek óta bőrükbe száradt sivatagi homokot. Kéjes érzéssel merték magukra a
vizet, majd egy jó fertály óra múlva Dara felállt, - Na, menjünk enni! – mondta
és magára húzta durva gúnyáját.
- Ráérünk, holnap kimossuk a ruháinkat
is – mondta csendesen. Visszasétáltak a tűz fényéhez, leültek és némán ettek a
többiekkel együtt. Az éjszaka hűvös volt, korán ébredtek.
folytatás köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése