- Apa ébreszd fel! Nem halt meg, csak elájult a homoktól –visította.
Anyja csak nézte a fájdalomtól eszét vesztett kislányt, soha nem látta
még ilyennek. Nagyon szerette Estellát, ő volt a játszótársa, a barátja, a
tanítója. Összenőttek, hiába volt húsz évvel öregebb, úgy viselkedtek, mint két
játszópajtás. Estella is imádta a kislányt, nagyon okosnak tartotta. Folyton
azt mondogatta - kár, hogy ide született, ahol még egy nyomorult iskola sincs,
csak a nélkülözés, és kilátástalanság.
Keyvan felemelte a földön síró
gyereket, megtörölgette a maszatos kis arcot, ölében tartva simogatta a fejét.
Lassan hüppögésbe ment át a sírás, az apja felültette a másik tevére és
elindultak a hegyek felé. Délutánra átjutottak a hágón, és otthon érezték
magukat, innentől minden kősziklát ismertek, lent a völgyben már akadtak
bokrok, az állatok találtak maguknak friss zöldet. Ez is oltotta szomjukat, mert
a barlangjukig, az éltető vízig még sokat kellett lábalni, sok sziklát kellett
megkerülni. Esőcsepp álomba sirdogálta magát, csak estére ébredt fel, amikor hazaértek.
Az otthont egy keskeny völgy végében álló hatalmas barlang jelentette. Itt
húzták meg magukat a nyarak pokoli hőségében, a telek hűvös éjszakáiban. A
hatalmas barlang termei mélyén patak csordogált, ez volt a kincs, aminek
megőrzéséért Keyvan puskát vett a vállára. A barlang külső bejárata, hatalmas
fedett területe védelmet nyújtott az állatok számára. Sok munkával elkerítettek
egy nagyobb részt benne, így a ragadozók, többnyire elvadult kutyák nem
tehettek kárt a nyájban. Beljebb, az állatok mögött, maguknak alakítottak ki
kényelmes lakhelyet az évek alatt. A főzést, és minden egyéb munkát a barlang
szájánál végeztek el. Az idejük nagy részében a völgyről völgyre jártak
legeltetni a nyájjal, de estére mindig hazatértek itatni és lepihenni.
Esőcsepp riadtan rezzent fel anyja érintésére, megnyugodva látta, hogy
végre hazaértek. Keyvan, Estella
élettelen testét, letette a barlang széles bejáratának közepére. Nagy
sietséggel rakott tüzet, Dara lepényt gyúrt, a fiúk levitték az állatokat a
barlang mélyén csörgedező kis patakhoz inni, maguk is megfürödtek, és míg az
állatok ittak, a gidák szoptak, vittek fel vizet a főzéshez. Esőcsepp csendesen
bandukolt kedvenc kis gidájával a kecskék után. Ma nem szaladt, nem táncolt a
hazatérés örömére. Csendesen leült egy kiálló kis sziklára és nézte az állatok
mohó vedelését. Majd maga is letérdelt a gida mellé és hangos szürcsöléssel
szívta fel a hideg üdítő vizet.
Visszaült a kőre, ölébe vette a gidáját és csendesen sírdogált, egészen
addig, míg a bátyai visszatértek az állatokért, hívták, de nem ment fel velük.
Csak ült a kemény kövön, és emlékezett rövid kis élete megszépítőjére, aki a
világot adta számára, a csodás történeteket egy másik életről, mely mesés, nem
ilyen szegényes, mint az övék. Álmaiban arra járt, ahol a gyerekek házakban
laknak, ágyakban alszanak, iskolákban tanulnak, ahol a gyerekek gyermek módra
élnek. Szép ruhákat hordanak, és cipő van a lábukon, nem lesz durva a bőrük a
naptól, és sebes a lábuk a kövektől, mint az övé. Estella mesélt az erdőkről, a
színes madarakról, és sok más állatról, melyeket ő is csak az idősebbek elbeszéléseiből
ismert. Mesélt egy szebb világról, ahova, ha valakit a szerencsecsillaga
vezérel, eljuthat, de nagyon sokat kell szenvedni érte. Elhatározta, ha felnő,
el fog jutni abba messzi világba, bármi áron.
folytatás köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése