Csend honol még a sírkertben, kapuja zárva, csak a vénséges vén gesztenyefák
hullatják zöldessárga leveleiket halk zizzenéssel a földre. Nem hallja azt senki
más csak a vén fa. Néha felsóhajt – végre itt a pihenés ideje! Ekkor levelek
megindulnak, és tucatjával libbennek alá. Én, anyám ki tudja hányadik levele,
egy sírkő tetején landolok – de kár, hogy múlik a nyár, jön a rút ősz, rám a
halál vár- kiálltok sírva fel.
A vén fa felkacag, korholón szól rám - ne bőgj már, hiszen minden tavaszon
újra születsz, ismét rád vár a nyár! Tavasztól őszig tiéd a világ, fentről
csodálhatod az egész temetőt, a jövő menő embereket, az öreg halottaskocsit, az
emlékezés milliónyi virágát, a fejfákat, a díszes köveket, az esti szellőben
táncoló gyertyafényeket – immár negyven éve. Az igazi halált még nem ismered,
az nem ilyen. Az egy hang, mikor felsikít
az a hang, egy éles motorfűrész hangja, akkor jő számunkra az igazi halál. Én
az anyád, az után már nem hullajtok több termést, nem nyitom ki többé a virágbimbóimat,
nem nevelem többé erre a világra a szépséges kis levél lányaimat. Ha a fűrész
sikolyát meghallod, akkor sirathatod negyven boldog nyaradat leányom. Mi, a
sírkerti fák, nem dőlhetünk csak úgy el halálunkkor, mint az erdei testvéreink,
összetörnénk körülöttünk a sírköveket. Minket kivágnak, sikoltó fűrész szép
lassan öl meg bennünket, először levágja karjainkat, majd csak ez után vet
véget életünknek.
Kicsit hüppögve, ijedten nézek fel rá, enyhe szellő az út porába lebbent,
egy utolsó szomorkás mosolyt küldök még anyámnak. Majd tavasszal találkozunk! –
kiáltom, és tovasuhanok a temetőn végigtáncoló szél szárnyán. Borús a reggel, az őszi eső csendesen
szemerkélni kezd. A nagykaput hangos döngéssel kitárja a sánta temetőőr. Öreg
nénike ballag be rajta, karján kis öntözőkanna, kezében színes virágcsokor.
Fekszem a lucskos úton, jövő menő emberek talpa tapos bele az út sarába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése