Kis gidája izgatottan fészkelődni kezdett az ölében, már teljesen
besötétedett, megriadt, anyja tette a vállára a kezét. Szelíd szóval hívta
vacsorázni, mert utána Estellát temetik el az őseik sírkertjében. A hold
fényénél, a bátyai már megásták a sírt.
- De este van Mama! Nem látunk semmit. – zokogta csendesen.
- Annyi fény van még, mint itt, és viszünk fáklyákat is, fogunk látni.
Mire felértek, mind Estella teste mellett álltak. Dara egy vízzel telt
edényt tett le a test mellé, és szép lassan végigmosta Estellát, mindvégig
megőrizve szemérmét, betakarta, majd a fiúk felemelték a könnyű testet és
elindultak a sírkert felé. Csendben vonultak, a fáklyák fényénél, csak Esőcsepp
zokogása törte meg a mélységes csendet. A sírgödörnél Keyvan zengő hangon
imádkozni kezdett, hangja betöltötte a kihalt völgyet. Az imát, messziről jövő,
vadkutya vonítás kísérte. Dara alig hallotta az imát, gondolatai messze jártak,
Estella boldogtalan életére gondolt, egyetlen öröme az unokahúga volt, akit
csecsemő kora óta pesztrált. - Reménye
sem lehetett saját családra, de nem mutatta ki elkeseredettségét, tette a
dolgát úgy, mintha az lenne a legfontosabb számára. Milyen törékeny az életünk,
elég egy kígyóharapás, és vége mindennek. Itt ez a kislány, akinek az élete még
tőlünk függ, de nem tudhatjuk, hogy az Isten engedi e felnevelni. Ha a fiúk
elmennek, az olyan lesz, mintha eltemetné őket, soha nem jönnek vissza, ha
mégis, lehet, hogy bennünket nem találnak már az élők között.
Esőcsepp különösnek, mesésnek érezte
a temetést, tágra nyílt szemmel bámulta a tejút messzi csillagainak villódzását
az égen. Arra fogok menni, amerre a tejút vége mutat – gondolta.
Dara hozta vissza a jelenbe, amikor arra kérte, hogy együtt szórjanak
homokot a sírba. A fiúk betemették a sírt, csak egy halom homok, semmi más nem
jelezte lakóját. Mindenki nyugovóra tért, a fárasztóan hosszúra nyúlt nap után.
Esőcsepp még sírdogált egy kicsit, de azután ő is mély álomba merült.
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése