3. fejezet
Gaspar, Keyvan bátya, csontig soványodva, lerongyolódva érte el
Shiraz szinte kihalt városát. Egy romos
ház belső udvarán tüzet rakott, és a maradék babot megfőzte egy kis vízbe,
amihez még egy kis sót sem tudott adni, szinte minden élelme elfogyott. Na,
ezentúl gyökereket, és faleveleket kell ennem, hogy éhen ne haljak. Már nem
vagyok messze Keyvan völgyétől, talán még életben vannak. Ette íztelen
vacsoráját, közben anyja árpalevesére, rizses gombócára gondolt. Édességre
vágyott, édesen pirosló gránátalma szirupra, friss dióra. Eddigi útján, mindig
talált elvadult gyümölcsfát, leginkább fügebokrokat, aprócska terméssel, de az
is több volt a semminél. A hosszú út során nem talált egyetlen barackfát, és
diófát sem, azon már nem is csodálkozott, hogy csak kiszáradt citrom és
narancsfákat látott. Már csak néhány nap és beér Zagrosz zöldellő völgyeibe,
ott biztosan talál vadon termő ehető növényeket, gyümölcsöt. Talán sikerül
megfogni egy kígyót, megsütve finom a húsa. Vigyázni is kell, mert errefelé,
sok a halálkígyó, aljas egy állat. a farkával csalja oda magához a madarakat, már
azt a keveset, amik még erre repdesnek. Addig rezgeti a farka végét, hogy a
madár kukacnak nézi, és ez lesz a veszte, a másodperc töredéke alatt oda is
vág, a mérge az embernek is sok, nem a madárnak. Baj ezzel a kígyóval az, hogy
jól rejtőzik a hőség miatt, ha az ember a farkát látja, az kevés, mert sose
lehet tudni, merre van a feje. Elálmosodott, feje felett a csillagos ég, az idő
hidegre fordult, minden gúnyáját magára húzta.
Reggel korán hajnalban, még alig pirkadt útnak indult, csak remélte, hogy
az a néhány liter vize elég lesz Keyvanék völgyéig. Lába a köves sivatagban kisebesedett,
de nem törődött a fájdalommal, tudta, ha megáll, az egyenlő a halállal, a
szomjúság gyorsan öl. Amikor beért a völgyek közé, az út már ismerős volt. Nem
érezte a fájdalmat, csak ment, és ment, mint egy robot. A szája a talpa,
kisebesedett, a bőre durva volt a portól, a haja, szakálla megnőtt, nem ismert
volna rá az anyja sem. Ekkor látta meg a barlang bejáratát, tudta, hogy
hazaért. Beljebb ment, de senki sem üdvözölte, a barlang üres volt. Gaspar
lement a mélyére, le a forráshoz, belefeküdt a patakba, és úgy ivott. Élvezte a
víz hűvösségét. Frissnek, tisztának érezte magát. Lassan felbotorkált a
bejárathoz a napra, leült, a hátát egy kőnek támasztotta, és perceken belül
mély álomba merült.
Dara már megszokta, hogy Esőcsepp a gidájával, elől táncol, futkározik.
Már majdnem hazaértek, amikor a kislány sikítva rohan vissza, alig bírja
elmondani, hogy a barlangnál egy ember ül.
Keyvan előre sietett, puskával a kezében, a fiait hátra intette. Dara, a
kislányt maga mögé rántva, lassan ment a családfő után. Közelebb érve, ámulva látták,
hogy a két ember ölelkezik. Megdöbbenve, a csodálkozástól, némán bámulták
apjukat, egyikük sem ismerte az idegent, csak Dara sejtette, hogy Keyvan bátya
lehet a férfi.
Keyvan megfogta Dara kezét, és az ismeretlen férfi elé húzta.
- Ő a bátyám, Gáspar – majd a férfi felé fordulva bemutatta a feleségét.
Majd hívta a gyerekeit, akik egyenként meghajolva bemutatkoztak.
- Estella? Férjhez ment?
Esőcsepp szinte sikoltva felelt. Meghalt! Megölte egy kígyó! Eltemettük –
mondta zokogva.
kép: Balázs Anna Vándor
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése