Álmok regénye (harmadik rész)

Az első álom

A hely, ahol ez a történet játszódik, egy fagyos, kietlen vidék, az emberiség hajnalán. A horda vándorol.  Kevesen vagyunk, talán tizenöten, ebből is kettő gyermek, az egyik még csecsszopó, prémekbe csavarva rám kötve. Az én lányom. Mi nők magunk mögött húzzuk a holminkat, a prémeket, egy kevés fagyott mamuthúst, és a hatalmas mamutbordákat, amelyek nagyon fontosak, mert ezekből állítjuk fel a kunyhóink vázát.

A távolban látszó hegyekig fogunk vándorolni, barlangokat keresünk a hideg átvészelésére, pihenésre, és a farkasok miatt is. Rettenetesen elfáradtunk már, a férfiak megállnak egy befagyott kis vízfolyásnál és tanakodnak. Mi nők, gyorsan összegyűjtjük a száraz füvet, vastagabb gallyakat és csiholjuk a tüzet. Mióta az eszemet tudom, mindig vándoroltunk, a hideg elől a melegebb vidékekre, barlangokat keresünk, és jobb vadászterületeket. Most a zord hideg elől menekülünk. Ég a tűz, köré guggolunk, melegszünk.  A hatalmas mamutbordákat a fagyos földbe nyomkodjuk, és leterítjük prémekkel.  Amíg a nap az égen van, szedjük a gallyakat, nagy területet bebarangolva, mert elég sivár ez a vidék, nem él itt meg más csak néhány fajta csenevész bokor és fűféle, még nagyobb fácska is csak kevés áll a környéken. A fagyott hús darabokat a tűz fölé akasztjuk, mindenki türelmetlenül vár, örökké éhesek vagyunk.

Engem Unának neveznek a többiek, a három asszonytársam neve: Oda, Hua, és Ira. Csak nekem van pici gyerekem, egy lányka. A horda nem sokra becsüli, mert csak a fiúgyermeket tartják értékesnek, hiszen belőle lesz majd a vadász, és ők képesek megvédeni a közösséget a vadaktól. Néha megszoptatom, csendes gyermek, ritkán sír. Csoda, hogy életben van, nagy a hideg, és már a születése óta úton vagyunk. Remélem, hamarosan letelepszünk egy ideig.

A férfiak mamutcsordát láttak, most izgatottan ülik körbe a tüzet. Előveszik a nagy mamutfejet és táncolnak a lángok körül. Mi is örülünk, lehet, hogy holnap friss húst eszünk, azt sütni sem kell. Bebújunk a prémkunyhóinkba és gyorsan elalszunk. Farkas vonításra ébredünk. A férfiak kiugranak, a dárdáikat maguk előtt tartják, és a távolt kémlelik. Majd egészen közel a pislákoló tűzhöz meglátjuk a villogó szemeket. Hatalmas ordításba kezdünk, és felszítjuk a tüzet. A férfiak izgatottak, remegnek a hidegtől és a vadászösztöntől, egymás után hajítják el a dárdáikat. Némelyik talál, mert éles vonyítás csattan fel innen-onnan. Végül a farkasok feladják, és eltakarodnak. Hosszúak az éjszakák, pislákoló fénnyel jön fel a nap, a gyermeket tiszta prémbe tekerem, megszoptatom, felpakoljuk a holminkat, és indulunk.

Némán, elkeseredve botorkálunk már napok óta, éhesek vagyunk, a fagyott földben nem találunk ehető gyökereket. 

Egy délelőtt a férfiak izgatottan mutogatnak a távolba, egyre hangosabbak.  Mamutcsorda kaparja a fagyott talajt, kitépik a füvet gyökerestől. A mamutvadászat veszélyes, mindig van sebesült, vagy halott. A férfiak nekilódultak, és szinte a földig hajolnak, hogy észrevétlenül, de figyelmesen felmérjék az esélyeiket. Szerencsére találtak a csordától könnyen elterelhető egyedet. Futásnak erednek, és sikeresen le is választják a kiszemelt állatot. Üldözik, dárdáikkal megsebzik, hirtelen a mamut megtorpan, és szembefordul az üldözőivel. A nyolc férfi is egyszerre áll meg, és a dárdáikat maguk elé tartják. Ám a vad, dühösen, semmitől nem félve nekiront a legközelebb álló embereknek és tapossa őket, dárdáik a földre hullnak. A megsebzett állat nem törődik az éles fájdalmakkal, és további két embert a földdel tesz egyenlővé. A két, még életben maradt vadász eszét vesztve rohan a megvadult mamut elől, de a végzetük utoléri őket, a vad minden dühét kiadva táncol rajtuk. 

Mi asszonyok sikoltozunk, és rémülten vesszük tudomásul, hogy nincs többé védelmezőnk. Mindössze heten maradtunk, a négy asszony, a két gyermek, és az öreg gyógyító.  Sírva táborozunk le, és sírva végezzük a munkáinkat is, este idegesen térünk nyugovóra, mert tudjuk, hogy mától meg kell védeni magunkat a farkasoktól. Az éjszaka békésen telt, csak a tűz életben tartása miatt kellett kibújni a hevenyészett kunyhóból. Sietve szedjük szét a kunyhókat és rákötünk mindent egy létraszerű fatákolmányra, ezen húzzuk magunk után mindenünket. Riadtan tekingetünk szerte szét, nem szólunk, csak megyünk, mennél hamarabb a hegyek közé kell érni. Itt a síkságon védtelenek, könnyen észrevehetőek vagyunk.

Ekkor látjuk meg a megsebzett mamutot, egy kis szigeten, már rogyadozik, vergődik, a sebei halálosak. Ujjongunk, mert nem halunk már éhen. Letáborozunk, és kivárjuk az állat kiszenvedését. A fagyott tavon könnyen bejutunk hozzá. Éles köveinkkel sietve nyúzzuk le az irháját, kivágjuk a belsőséget, és mohon isszuk a friss vért, és a meleg májat harapjuk.  A friss húst nagy darabokra vágjuk, majd keserves munkával gödröket kaparunk a földbe. A tetejére, nagy köveket hordunk, bár a farkasok ellen ez vajmi kevés védelem, ha kiszagolják a húst, ki is kaparják. Ínség idején visszajárunk ide, ha a szerencse mellénk áll, marad valami a húsból.  A munka sokáig tart, majdnem három nap. Nagy szerencsénkre, farkasok nem jártak a közelben, mert rögtön megérezték volna friss vér szagát.

Már hétszer vertünk sátrat, már hétszer ment le a nap, mire egy emelkedőhöz érkeztünk.  Két éjszaka nem aludtunk a farkasok miatt, de sikerült a nagy tűzzel és az ordítozással elűzni őket. Mérhetetlen fáradtság lett úrrá rajtunk. Minden teher a vállunkon volt.  Csatlakoznánk más hordához, de még a nyomaikat sem láttuk az utunk során, hiába figyeltünk meg minden kis jelet. Boldogan néztünk fel a nagy hegyekre, bár tudtuk, hogy a vándorlás még nehezebbé válik. Itt már a hatalmas barlangi medve támadástól is kellett félnünk. Hatalmas fenyők magasodtak, kellemes illatot árasztottak. A szél sem süvített állandóan, mint kint a síkságon. Keservesen kapaszkodtunk fel a hegyoldalakra, de ha átjutottunk egy bércen, a lefelé vezető út a völgybe már könnyebb volt. Hua és Ira, kutatón figyelték a hegyoldalakat, barlangot kerestünk. Nekik már volt gyakorlatuk, az előző télen találtak egy jó barlangot, most azt akartuk ismét meglelni, de hiába lestük árgus szemekkel a tájat, nem volt ismerős.

Már teljesen kimerülve álltunk meg egy kellemes kis völgyben, amikor Hua felkiáltott.

- Barlang!

Mindannyian a szemben álló magaslat felé néztünk, de nem láttunk semmit. Ira és Hua elindultak a barlang irányába, mi izgatottan vártunk. Felállítottuk a prémsátrainkat, tüzet csiholtunk.  A hasunkat is teletömtük, amikor lélekszakadva rohantak a hevenyészetten összerakott tábor felé, és sikoltoztak. Tudtuk, hogy a hatalmas barlangi medve elől futnak, akinek megzavarták az álmát. Szerencsére nem követte őket. A barlang lakott volt, és mi mehettünk tovább, egyre messzebb kerültünk az elásott, tartalék hústól. Már biztos voltam abban, hogy vadásznunk kell, mintha férfiak lennénk, ha nem akarunk éhen pusztulni.

Reményt vesztve mentünk tovább, átjutottunk szerencsésen az előttünk magasodó bércen, és szomorúan mondogattuk egymásnak, hogy errefelé kevés állat él.  Néhány vadkecskét láttunk, de annál több fajta madarat. Szívesen kiraboltuk volna a madárfészkeket, jól jött volna a sok tojás, de ez idő tájt nem tojnak még a madarak, ahhoz várni kell a jobb időre. Néhol felismertük az ehető gyökerek levélzetét, és kiástuk őket. A mandulafák alja terítve volt a nyáron lehullott kedvenc magjainkkal. A föld errefelé nem volt fagyott, sok bogár futkározott, nem éheztünk.

Barlangot nem találtunk, és így csak vándoroltunk egyre messzebb, hegyre fel, völgybe le. Abban reménykedtünk, hogy találkozunk egy másik hordával és csatlakozhatunk hozzájuk.  Örültek volna négy idegen asszonynak, de híre hamva sem volt erre embernek, szerencsére farkasnak sem, de voltak medvenyomok, a fák törzsén, és sok ürüléket is találtunk, de őt magát nem láttuk.

Megpihentünk egy védettnek érzett szikla kiszögelésen, mögöttünk a meredek hegyoldal volt, körben szakadék, csak egyetlen keskeny úton lehetett feljutni ide. Széles volt és kényelmes, elfértek a prémkunyhóink is. Száraz ágak itt is akadtak, mögöttünk lévő lankás hegyoldalon volt elég. Ahogy így kutakodunk Una felordított.

- Barlang!  

folytatás következik

Ne sirass a fejfámnál állva!
Nem vagyok ott,
Nem alszom.
Ezernyi fúvó szél vagyok,
A hó gyémántragyogása vagyok.
Az érett magba zárt napsugár vagyok.
Őszi eső vagyok.
Ha nyugodt reggelen felébredsz,
Az égre kelő madarak
Fürge szárnycsapása vagyok.
A csillagok éji fénye vagyok.
Ne sirass a fejfámnál állva!
Nem vagyok ott,
Nem alszom.

(Mary Frye)

Álmok regénye ( második rész )

Megint későn ébredtem, mint rendesen. A kutyafáját, lassan már felcserélem az éjszakát a nappallal, vissza kell állnom az éjféli lefekvésre.

Kikászálódtam az ágyból, és csak úgy, mezítlábasan, gyűrötten, kislattyogtam a konyhába, benyomtam a kávéfőző gombját és a pultra könyökölve bambán az ablakra meredve vártam, hogy melegedjen a gép. Löttyintettem egy tejszínt a kávéba, kicsoszogtam a teraszra, a hintaszékbe huppanva, élvezettel szürcsöltem. Mint rendesen, meleg volt, nem zavart, megszoktam. Meghallgattam az üzenetrögzítőt, senki nem hívott. Belelapoztam a tegnapi napilapba, és rádöbbentem, hogy ma szerda van.

– Uramisten! Délután jelenésem lesz Dr. Lewinnél!

Beleugrottam a futócipőmbe, a rövidnadrágba, egy ócska pólót cibáltam magamra, és már indultam is futni. Az itteni külváros csendes, fákkal övezett utcái megfeleltek az effajta testedzésnek. Felvettem a megszokott tempómat, és a környék utcáin egy hatalmas kört lefutva, félóra múlva izzadságtól csatakosan, jóleső fáradtsággal álltam a zuhany alatt. Most teljesen fittnek és vidámnak éreztem magamat.  Bedobtam egy készételt a mikroba, és azon gondolkodtam, hogy mivel is kezdjem majd a panaszaimat. Menjek vissza a huszonöt évvel ezelőtti balesetig, és az azt követő depresszió idejéig, vagy csak egyszerűen meséljem el a rémálmaimat?

A narancslé szürcsölése közben eldöntöttem, hogy rábízom magamat az orvosra, és ahogy adódnak a dolgok, a szerint fogok cselekedni.

— Nem öltözöm ki!

Egyszerű fehér nadrágot húztam és egy fehér fekete mintás blúzt kerestem hozzá, elegáns fehér szandálba bújtattam a lábamat. A hajamat leeresztettem, és kirúzsoztam a számat. A tükörbe nézve, elégedett voltam a külsőmmel. Kocsiba ugorva, meglepődve láttam, hogy rengeteg időm van még.

—  Bevásárolok a közeli élelmiszerboltban, azzal is telik az idő – motyogtam magamban idegesen.

 Nem akartam korán odaérni, mert ott várakozva, igencsak kellemetlenül éreztem volna magam. Mikor a ház előtt leparkoltam, csodálkozva olvastam a névtáblát - Dr. David Lewin pszichoterapeuta - amiről hallottam ugyan -, de pontos elképzeléseim nem voltak egy terapeuta munkamódszereiről.

— Na, mindegy, nekem úgyis terápia kell.

A kellemes klímájú váróban halk zene szólt, a falakon bambuszt és madarakat ábrázoló szép kínai festmények lógtak. Ledobtam magamat az egyik kényelmes székbe, és előrehajolva, feszülten vártam.

– Miriam Bennethez van szerencsém? - riasztott fel egy behízelgő orgánumú férfihang.

Bólintottam, és gyorsan besietettem a rendelőbe. Az orvos egy kényelmes fotelra mutatott. Leültem, és alaposan körülnéztem a nyugalmat árasztó szobában.

 A falakat finom almazöldre festették, rajtuk szemet gyönyörködtető kínai virág festmények díszlettek, a bútorok elegánsak és kényelmesek voltak, és ekkor pillantottam ki először az ablakon. Elállt a lélegzetem, mert nem tudtam levenni a szememet az elém táruló kertről, melynek az egyik oldalán egy cseppnyi tó adott otthont a ritka madaraknak, és a csodálatos növényzetnek. Nahát, itt a hely maga fél gyógyulás, gondoltam magamban. Lopva, hogy észre ne vegye, jól végigmértem az orvost is. Magas barna hajú férfi, kissé kopaszodott már, de a szemöldöke dús, és az átható kék szeme komor távolságtartó természetet sejtetett. Megállapítottam, hogy végül is nagyon jóképű, intelligens tekintetű, de mindezek ellenére mégis valami megmagyarázhatatlan ellenérzést keltett bennem, így első látásra. Elhessegettem a gondolatot, a zavaromnak tudtam be.

Az orvos arcán elégedettség látszott, szerette, ha a pácienseinek tetszik a gyógyító környezet. Nézte a nőt, aki már az első pillanatban is nagyon szimpatikusnak tűnt, csinos is volt, jól tartotta magát, kedves az arca, és okos a tekintete – tetszik is, gondolta magában.

– Kérem Bennett kisasszony meséljen önmagáról. Hol él, mivel foglalkozik, miért keresett fel engem.

Miriam elmondott minden fontos adatot magáról. Fecsegett és fecsegett zavarában, az írói munkájáról, a mindennapjairól, és végül a rémálmokról, melyek a szüleivel történt balesete utáni depressziós időszakában kezdődtek.

- Ezek, ha nem is mindig, és nem is túl gyakran, de azért gyötörnek, és nagyon szeretnék megszabadulni tőlük – mondta végül.

Az orvos hallgatta Miriamot, de közben a kezét nézte, amint játszik egy asztalról elvett ceruzával, nézte a hanyagul keresztbe vetett lábait. Mi tagadás ez nő, úgy ahogy van csinos, tetszik – konstatálta.

 – Vannak barátai?  Miként szokott kikapcsolódni, elszabadulni a munkája mellől? - kérdezte az orvos.

– Természetesen vannak, és néha összejövünk egy jó kis partin, a barátnőmmel szinte hetente beszélgetünk.  Ha az időm engedi, utazgatok a nagyvilágban. Nem élek élettársi viszonyban, ha netán erre gondolt, jelenleg nem – hadarta el gyorsan.

Miriam látta, hogy az orvos arcán a megkönnyebbülés mosolya suhan át.

– A baleseten kívül, érte önt valamilyen nagyobb trauma gyermekkorában?

– Nem emlékszem, nem tudok róla. A gyermekkoromat a vidámság és a nyugodtság jellemezte leginkább. Az öcsémmel is jó testvérek voltunk. A szüleim halála után ő Amerikába került, az édesanyám húgához, mert éppen hogy betöltötte a tizenöt évet. Ma is ott él, évente meglátogatom, de ő is sokszor jön a családjával hozzám. A rémálmaim nem innen erednek.

– Meséljen az álmairól, de mostantól kezdve ne nevezzük rémálmoknak, elég, ha csak álmokat mondunk – jegyezte meg az orvos.

– Szívesen mesélek, ám hosszú lesz, nem hiszem, hogy belefér a rendelés idejébe. Legszívesebben hazamennék most - gondolta magában.

– Hányféle álma van egyáltalán?

– Több Doktor úr, ezek gyötörnek, de soha nem keverednek, és nem is változnak, mindet tudom már betéve. Olyan, mintha mindig ugyanazokat a filmeket nézném.

Az orvos csodálkozva csóválta fejét. Majd csendben ültek mind a ketten. Pár néma pillanat után az orvos azt felelte - rendben hölgyem, akkor egyelőre, csak annyit áruljon el, hogy ezek az álmok hol játszódnak, mi bennük az ön szerepe, mi bennük a közös, és a félelmetes – ezután hátradőlve várt.

Miriam fészkelődött, próbálta összeszedni a gondolatait. Igyekezett értelmesen, korrektül felelni, de most valahogy nehezen találta a szavakat, kiszolgáltatottnak érezte magát. Utálta kiadni a titkait, még ha a saját érdeke kívánta is így, de végül is ez az ember már az orvosa, a titoktartás kötelezi.

– Fejezzük be mára kedves Miriam?  Elfáradt?

– Nem doktor úr, felelek a kérdéseire, nem vagyok fáradt. Ezek az álmok különböző korokban játszódnak, a közös bennük az, hogy mindig én vagyok a főszereplőjük, a félelmetes pedig az a tragikus esemény, ami a halálomat okozza bennük.

– Rendben Miriam! A jövő héten folytatjuk az első álommal – mondta az orvos, és felállt.

Fellélegeztem, amikor beültem a kocsiba. Alig vártam, hogy hazaérjek. Otthon gyorsan ledobáltam a ruháimat, lezuhanyoztam, hogy felfrissüljek, és csak úgy mezítelenül hanyatt vágtam magamat az ágyon, lecsukott szemmel visszaidéztem az egész beszélgetést.

Milyen jóképű férfi! Vajon nős lehet? Na, jó, csak az orvosom, nem kell mindig kombinálni, biztosan van felesége és gyereke. Az ennyi idős férfiak, főleg, ha ilyen sármosak, többnyire foglaltak. Nem is gondolok ilyen marhaságra többet.  Felhúztam az ócska pólómat, egy bugyit, és főztem magamnak egy jó kávét. Rendeltem egy pizzát. Rendet raktam a konyhában, a fürdőben, bedobáltam a szennyes ruhát a mosógépbe, a koszos edényeket a mosogatógépbe. Mindent elindítottam, és elégedetten dőltem hátra a hintaszékben, most úgy éreztem, hogy kerek ez a világ. Később alaposan teletömtem a bendőmet, elkortyolgattam a sörömet, már alkonyodott, amikor neki láttam az írásnak. Az írás döcögősen ment, többször abbahagytam, mert a gondolataim el-elkalandoztak – Dr. Lewint nem tudtam kizárni belőlük.

A hét gyorsan eltelt, miután a hétvégét kempingezéssel töltöttük el barátnőmmel, Lilyvel, a Gold Coast-n.  Éreztem, hogy nagyon jót tesz számunkra ez a kis kikapcsolódás. Későig aludtunk, nappal a strandon heverésztünk, Lily fáradt volt az álló munkától, a fodrászat nehéz kenyér – mondogatta. Olykor lementünk a Surfes Paradise-re egy jót vacsorázni, szórakozni, de a többi napon naplementéig ültünk a parton és bámultuk a hullámokat, valami furcsa érzés kerített ilyenkor hatalmába. Nem tudom szavakkal kifejezni, de benne volt a jövőtől való félelem is. 

Az óceán orvosság az ember bőrének, hangulatának, és kellemesen nyugtatja a lelket is. Most valahogy nem ezt éreztem. de hazaérkezve újult erővel, frissen ültem a gép elé. Ment az írás.

Szerdán a szokásos reggeli futás után a hintaszékben ringattam magamat, végiggondolva az első álom történetét, semmit ki nem hagyva. Délután háromkor már a kényelmes fotelben ültem Dr Lewinnél és meséltem.

Folytatás következik