KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2016. október 27., csütörtök

Álmok regénye ( második rész )



Megint későn ébredtem, mint rendesen. A kutyafáját, lassan már felcserélem az éjszakát a nappallal, vissza kell állnom az éjféli lefekvésre.

Kikászálódtam az ágyból, és csak úgy, mezítlábasan, gyűrötten, kislattyogtam a konyhába, benyomtam a kávéfőző gombját és a pultra könyökölve bambán az ablakra meredve vártam, hogy melegedjen a gép. Löttyintettem egy tejszínt a kávéba, kicsoszogtam a teraszra, a hintaszékbe huppanva, élvezettel szürcsöltem. Mint rendesen, meleg volt, nem zavart, megszoktam. Meghallgattam az üzenetrögzítőt, senki nem hívott. Belelapoztam a tegnapi napilapba, és rádöbbentem, hogy ma szerda van.

– Uramisten! Délután jelenésem lesz Dr. Lewinnél!

Beleugrottam a futócipőmbe, a rövidnadrágba, egy ócska pólót cibáltam magamra, és már indultam is futni. Az itteni külváros csendes, fákkal övezett utcái megfeleltek az effajta testedzésnek. Felvettem a megszokott tempómat, és a környék utcáin egy hatalmas kört lefutva, félóra múlva izzadságtól csatakosan, jóleső fáradtsággal álltam a zuhany alatt. Most teljesen fittnek és vidámnak éreztem magamat.  Bedobtam egy készételt a mikroba, és azon gondolkodtam, hogy mivel is kezdjem majd a panaszaimat. Menjek vissza a huszonöt évvel ezelőtti balesetig, és az azt követő depresszió idejéig, vagy csak egyszerűen meséljem el a rémálmaimat?

A narancslé szürcsölése közben eldöntöttem, hogy rábízom magamat az orvosra, és ahogy adódnak a dolgok, a szerint fogok cselekedni.

— Nem öltözöm ki!

Egyszerű fehér nadrágot húztam és egy fehér fekete mintás blúzt kerestem hozzá, elegáns fehér szandálba bújtattam a lábamat. A hajamat leeresztettem, és kirúzsoztam a számat. A tükörbe nézve, elégedett voltam a külsőmmel. Kocsiba ugorva, meglepődve láttam, hogy rengeteg időm van még.

—  Bevásárolok a közeli élelmiszerboltban, azzal is telik az idő – motyogtam magamban idegesen.

 Nem akartam korán odaérni, mert ott várakozva, igencsak kellemetlenül éreztem volna magam. Mikor a ház előtt leparkoltam, csodálkozva olvastam a névtáblát - Dr. David Lewin pszichoterapeuta - amiről hallottam ugyan -, de pontos elképzeléseim nem voltak egy terapeuta munkamódszereiről.

— Na, mindegy, nekem úgyis terápia kell.

A kellemes klímájú váróban halk zene szólt, a falakon bambuszt és madarakat ábrázoló szép kínai festmények lógtak. Ledobtam magamat az egyik kényelmes székbe, és előrehajolva, feszülten vártam.

– Miriam Bennethez van szerencsém? - riasztott fel egy behízelgő orgánumú férfihang.

Bólintottam, és gyorsan besietettem a rendelőbe. Az orvos egy kényelmes fotelra mutatott. Leültem, és alaposan körülnéztem a nyugalmat árasztó szobában.

 A falakat finom almazöldre festették, rajtuk szemet gyönyörködtető kínai virág festmények díszlettek, a bútorok elegánsak és kényelmesek voltak, és ekkor pillantottam ki először az ablakon. Elállt a lélegzetem, mert nem tudtam levenni a szememet az elém táruló kertről, melynek az egyik oldalán egy cseppnyi tó adott otthont a ritka madaraknak, és a csodálatos növényzetnek. Nahát, itt a hely maga fél gyógyulás, gondoltam magamban. Lopva, hogy észre ne vegye, jól végigmértem az orvost is. Magas barna hajú férfi, kissé kopaszodott már, de a szemöldöke dús, és az átható kék szeme komor távolságtartó természetet sejtetett. Megállapítottam, hogy végül is nagyon jóképű, intelligens tekintetű, de mindezek ellenére mégis valami megmagyarázhatatlan ellenérzést keltett bennem, így első látásra. Elhessegettem a gondolatot, a zavaromnak tudtam be.

Az orvos arcán elégedettség látszott, szerette, ha a pácienseinek tetszik a gyógyító környezet. Nézte a nőt, aki már az első pillanatban is nagyon szimpatikusnak tűnt, csinos is volt, jól tartotta magát, kedves az arca, és okos a tekintete – tetszik is, gondolta magában.

– Kérem Bennett kisasszony meséljen önmagáról. Hol él, mivel foglalkozik, miért keresett fel engem.

Miriam elmondott minden fontos adatot magáról. Fecsegett és fecsegett zavarában, az írói munkájáról, a mindennapjairól, és végül a rémálmokról, melyek a szüleivel történt balesete utáni depressziós időszakában kezdődtek.

- Ezek, ha nem is mindig, és nem is túl gyakran, de azért gyötörnek, és nagyon szeretnék megszabadulni tőlük – mondta végül.

Az orvos hallgatta Miriamot, de közben a kezét nézte, amint játszik egy asztalról elvett ceruzával, nézte a hanyagul keresztbe vetett lábait. Mi tagadás ez nő, úgy ahogy van csinos, tetszik – konstatálta.

 – Vannak barátai?  Miként szokott kikapcsolódni, elszabadulni a munkája mellől? - kérdezte az orvos.

– Természetesen vannak, és néha összejövünk egy jó kis partin, a barátnőmmel szinte hetente beszélgetünk.  Ha az időm engedi, utazgatok a nagyvilágban. Nem élek élettársi viszonyban, ha netán erre gondolt, jelenleg nem – hadarta el gyorsan.

Miriam látta, hogy az orvos arcán a megkönnyebbülés mosolya suhan át.

– A baleseten kívül, érte önt valamilyen nagyobb trauma gyermekkorában?

– Nem emlékszem, nem tudok róla. A gyermekkoromat a vidámság és a nyugodtság jellemezte leginkább. Az öcsémmel is jó testvérek voltunk. A szüleim halála után ő Amerikába került, az édesanyám húgához, mert éppen hogy betöltötte a tizenöt évet. Ma is ott él, évente meglátogatom, de ő is sokszor jön a családjával hozzám. A rémálmaim nem innen erednek.

– Meséljen az álmairól, de mostantól kezdve ne nevezzük rémálmoknak, elég, ha csak álmokat mondunk – jegyezte meg az orvos.

– Szívesen mesélek, ám hosszú lesz, nem hiszem, hogy belefér a rendelés idejébe. Legszívesebben hazamennék most - gondolta magában.

– Hányféle álma van egyáltalán?

– Több Doktor úr, ezek gyötörnek, de soha nem keverednek, és nem is változnak, mindet tudom már betéve. Olyan, mintha mindig ugyanazokat a filmeket nézném.

Az orvos csodálkozva csóválta fejét. Majd csendben ültek mind a ketten. Pár néma pillanat után az orvos azt felelte - rendben hölgyem, akkor egyelőre, csak annyit áruljon el, hogy ezek az álmok hol játszódnak, mi bennük az ön szerepe, mi bennük a közös, és a félelmetes – ezután hátradőlve várt.

Miriam fészkelődött, próbálta összeszedni a gondolatait. Igyekezett értelmesen, korrektül felelni, de most valahogy nehezen találta a szavakat, kiszolgáltatottnak érezte magát. Utálta kiadni a titkait, még ha a saját érdeke kívánta is így, de végül is ez az ember már az orvosa, a titoktartás kötelezi.

– Fejezzük be mára kedves Miriam?  Elfáradt?

– Nem doktor úr, felelek a kérdéseire, nem vagyok fáradt. Ezek az álmok különböző korokban játszódnak, a közös bennük az, hogy mindig én vagyok a főszereplőjük, a félelmetes pedig az a tragikus esemény, ami a halálomat okozza bennük.

– Rendben Miriam! A jövő héten folytatjuk az első álommal – mondta az orvos, és felállt.

Fellélegeztem, amikor beültem a kocsiba. Alig vártam, hogy hazaérjek. Otthon gyorsan ledobáltam a ruháimat, lezuhanyoztam, hogy felfrissüljek, és csak úgy mezítelenül hanyatt vágtam magamat az ágyon, lecsukott szemmel visszaidéztem az egész beszélgetést.

Milyen jóképű férfi! Vajon nős lehet? Na, jó, csak az orvosom, nem kell mindig kombinálni, biztosan van felesége és gyereke. Az ennyi idős férfiak, főleg, ha ilyen sármosak, többnyire foglaltak. Nem is gondolok ilyen marhaságra többet.  Felhúztam az ócska pólómat, egy bugyit, és főztem magamnak egy jó kávét. Rendeltem egy pizzát. Rendet raktam a konyhában, a fürdőben, bedobáltam a szennyes ruhát a mosógépbe, a koszos edényeket a mosogatógépbe. Mindent elindítottam, és elégedetten dőltem hátra a hintaszékben, most úgy éreztem, hogy kerek ez a világ. Később alaposan teletömtem a bendőmet, elkortyolgattam a sörömet, már alkonyodott, amikor neki láttam az írásnak. Az írás döcögősen ment, többször abbahagytam, mert a gondolataim el-elkalandoztak – Dr. Lewint nem tudtam kizárni belőlük.

A hét gyorsan eltelt, miután a hétvégét kempingezéssel töltöttük el barátnőmmel, Lilyvel, a Gold Coast-n.  Éreztem, hogy nagyon jót tesz számunkra ez a kis kikapcsolódás. Későig aludtunk, nappal a strandon heverésztünk, Lily fáradt volt az álló munkától, a fodrászat nehéz kenyér – mondogatta. Olykor lementünk a Surfes Paradise-re egy jót vacsorázni, szórakozni, de a többi napon naplementéig ültünk a parton és bámultuk a hullámokat, valami furcsa érzés kerített ilyenkor hatalmába. Nem tudom szavakkal kifejezni, de benne volt a jövőtől való félelem is. 

Az óceán orvosság az ember bőrének, hangulatának, és kellemesen nyugtatja a lelket is. Most valahogy nem ezt éreztem. de hazaérkezve újult erővel, frissen ültem a gép elé. Ment az írás.

Szerdán a szokásos reggeli futás után a hintaszékben ringattam magamat, végiggondolva az első álom történetét, semmit ki nem hagyva. Délután háromkor már a kényelmes fotelben ültem Dr Lewinnél és meséltem.
Folytatás következik

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim