Álmok regénye (első rész)

Brisbane 2010

Hatalmas éjszakai vihar tombolt Brisbane, kelet-ausztráliai város felett, ami ilyentájt itt nem ment ritkaságszámba, de a vihar, a szakadó eső, nem hozott enyhülést a város lakóira. Február közepe volt, a forróság, és a pára szinte elviselhetetlenül nyomasztotta az embereket. Mindezek ellenére, üdülők hada, messzi vidékről érkező turisták nagy serege lepte el a folyóparti fürdőhelyeket, az óceánpartot, melyen végeláthatatlan hosszúságban csodálatos fehér homokkal borított strand húzódott végig.  Ha leszállt az este a városlakók is a kivilágított partokon piknikeztek, golfoztak, csábító barbecue illatot vitt szerte a szél. Itt a nyugodt békés életforma volt a megszokott, senki nem rohant, tombolt a pozitív életöröm. Jelszavuk: No worries, no stress, just relax!  A hivatalnokok, banktisztviselők a déli órákban ledobták szigorú fekete öltönyeiket, nyakkendőjüket, és lazán, rövidnadrágban, pólóban, egy jeges hűsítővel a kezükben lesétáltak a folyópartra, jól kipihenték magukat, majd visszasétálva a munkahelyükre, ez után úgy érezték, hogy készek megváltani a világot, vagy legalább képesek lesznek kibírni az este hatig tartó munkaidőt.  A téli időjárás kellemesebb volt, és sokkal szárazabb, nem fojtotta saját izzadtságába az embert a párás levegő. A nappali hőmérsékletet is ki lehetett bírni klíma nélkül, az éjszakák pedig, sokak örömére, kifejezetten hűvösek voltak. Ki ezt, ki azt szerette, egy biztos, hogy Brisbane gyönyörű városába egész évben özönlöttek a nyaralók és a turisták. Ide vonzotta őket a sok látnivaló, a napfény, az óceánpart, a klíma, a nyüzsgő belváros éjszakai élete, egzotikus japán és botanikus kert. Kelet Ausztrália napfényes nagyvárosa millióknak adott otthont, de a városmag kivételével, mégis egy vidéki kertváros csendes képét mutatta az erre utazóknak. Ez az ellentét, a változatosság, még csábítóbbá tették a várost és környékét az ide látogatók számára.

Miriam Bennet vagyok, mióta megszületettem, pontosan negyvenöt éve és két hónapja, a Middle utca 224–s számú házban lakom.  Szüleim tragikus autó balesete óta, melyet csak én éltem túl, kisebb nagyobb megszakításokkal ugyan, de egyedül élek itt, már vagy huszonöt éve. A házon bizony látszik az idő vasfoga, ráférne egy alapos renoválás, de mindig halogatom, elköltözni sem akarok, a környéke kies, csendes és hívogató, hát itt maradok.  Az utcai, hatalmas tűzvirág fák szinte elrejtik a járókelők szeme elől a koszos fehér házamat. Az udvarom, mondhatnám, hogy gondozatlan, csak a vörös föld virít az autó bejáratnál, hátul pedig kisebb dzsungel vette birtokba a telket. Fütyülök rá. Se energiám, se időm, se kedvem nincs rendbe tenni, vagy tetetni. A házat hajdanán cölöpökre építették, mint a régi házak többségét, talán a szökőártól, vagy árvíztől tartottak az építőik, ami időnként be is következett, de a tavalyi ár a mi utcánkig nem ért el. Így legalább megspórolom az autógarázs költségeit.  Az évek alatt összegyűlt lomnak is kitűnő rejtekhelyet ad a ház alja, amíg a Brisbane folyó visszafelé nem kezd folyni, mert akkor kimossa a sok kacatot, az autómmal együtt. Ekkora áradás mostanában nem volt, csak a múlt században. Most nem érdekel a ház külseje, szeretek itt élni, és úgy érezem, ha elhagynám ezt a házat, írni sem tudnék már soha többé. Itt az időm nagy részét az írás tölti ki, déltől késő éjszakáig püfölöm a klaviatúrát, csak annyi időre állok fel, hogy az elgémberedett lábaimat megmozgassam, és gyomrom korgását elnyomjam egy szendviccsel. Önmagammal sem sokat törődöm, sajnos, ahogy ezzel a vén házzal sem, nem vagyok az a hiú női típus. Sokszor egész nap egy szál bugyiban és egy lenge pólóban járok kelek a lakásban, sőt a teraszon is így kávézom, olvasgatok, pedig ide belátnak az utcai járókelők, és a szomszédjaim is. Többnyire a félhosszúra meghagyott, szög egyenes, nap szőkítette világos barna hajam csak akkor fésülöm és tartom kordában, ha kimegyek a házból. Egyvalamire azért egy kicsikét hiú vagyok, a még mindig formás lábaimra. Csak drága és csinos szandálba, papucsba bújtatom őket. Sminket keveset használok, szerencsés bőrt örököltem, és szép zöld tekintetet, sötét szempillákkal. Fiatalos kinézettel áldott meg a teremtő, anyámnak köszönhetem, letagadhatnék jó néhány évet, de ilyesmire soha nem vetemedek, bármilyen csinos is az a férfi.

Sikeres női regényeket hozok össze, a kiadóm biztos lehet a haszonban. Szinte már zaklat, ha késik valamilyen okból, a várt regény, vagy ha még nem kezdtem el a következőt. Én nem tudom csak úgy, egyszerűen, elkezdeni a regényírást, szükségem van egy kis időre. Heteken át ásom bele magamat a történetbe, már-már kezdem úgy érezni, hogy önmagam is része vagyok az elképzelt eseményeknek. Látom maga előtt a történetet, mintha filmvásznon futna, a szereplők is eleven emberekké válnak a képzeletemben, saját arcuk lesz, még a hely, a házak, a szobák is úgy jelennek meg, mintha jártam volna ott, ami bizony sokszor igaz is. Szeretek utazni, néha átrepülök az Egyesült Államokba, Los Angeles-be az öcsémhez, Brandon családjához, nagy ritkán Európába, és nagyon sokszor Hawaiira, és Új-Zélandra. Ezeken a helyeken töltődöm fel, ehhez elég néhány vidám parti, érdekes emberekkel, máris megszületett a következő regényem alaptörténete.  Ezeket a történeteket a szerelem, a női praktikák által összegubancolt romantikus események teszik izgalmassá, gördülékennyé, és olvasmányossá, ráadásként mindezek egy napfényes, élettel teli kies vidéken, gyönyörű környezetben zajlanak. A szereplőket, fiataloknak, szépeknek és sikereseknek kell ábrázolnom, ennyi az én írói receptem, a népszerűséghez pont elegendő. Tudom, hogy ponyvairodalom az egész, de kelendő, és szépen megélek, pontosabban megélünk a kiadómmal egyetemben belőle.

Ezen a mai viharos hajnalon, az olykor-olykor visszatérő, és gyötrő rémálmom riasztott fel, egész testem úszik ilyenkor az izzadtságban, szaporán szedem a levegőt,- mint mindig - és boldog vagyok, hogy csak álmodtam az egész szörnyűséget. Ilyenkor elgondolkodom a magányos életemről, mely csak mások számára tűnik borzasztónak. Én mindig elégedett vagyok ezzel a szingli életmóddal, és nem is érezem magam egyedül, egy percig sem. Megnyugtat a tudat, hogy senki nem szól bele az életembe, akkor kelek és fekszem, amikor akarok, akkor dolgozom, amikor kedvem van hozzá, és ha az időm engedi, szabadon utazhatok bárhova.  Egyszerűen tökéletes, hogy nem kell senkihez igazodnom. Ha jól belegondolok ebbe, talán ez a függetlenség, de nevezhetjük szabadságnak is. Sokan, ábrándoznak csak az efféle szabadságról, de ezt már csak az önelégültségem súgja.

Regényeim alakjai szinte velem élnek, az írás leköti minden időmet. Sőt, néha még az is előfordul, hogy zavarnak a látogatóim, és alig várom, hogy becsukjam mögöttük az ajtót. A magány csak azok számára kínzó érzés, akik nem tudnak mit kezdeni vele, vagy akiknek az élethez segítség kell – mondogatom a barátaimnak. Hát igen, az ember, társas lény, ami igaz az igaz, ezért az a kevés kivétel, aki szereti a magányt, csak erősíti ezt a szabályt.

Ám amikor a rémálmokból felijedek, úgy érzem, most jó lenne egy társ, akihez odabújhatnék, aki megnyugtatna.  Már az is megfordult a fejemben, hogy a társ talán elűzné örökre ezeket az álmokat, de tudom, hogy csak ideig-óráig szűnnének meg, volt már tapasztalatom ebben.  Valóban ritkultak mindkét élettársi kapcsolatom alatt, de soha nem tűntek el teljesen az álmaiból, és mindig visszatértek. Az autóbaleset utáni gyász, a depresszió hozta elő őket húszévesen. Kezdetben rettenetesen kiborultam tőlük, mostanra már csak az álom utáni testi tüneteim maradtak meg, a lihegés és az izzadás.

Nincs kedvem felkelni, álmos vagyok, megpróbálok egy jót aludni még, mert fárasztó nap vár rám.

 A szél zúgása, az eső kopogása az ablakon még andalító lenne, de ez az égzengés, nem hagy elaludni. Pedig kellene, mert mindjárt reggel, a kocsit kell a szervizbe vinni, majd a kiadóhoz rohanni, de nem jön ez a fránya álom a szememre.  Feltápászkodom, na, jó, csukott szemmel is kicsoszoghatok a hűtőig, és jól meghúzom a tejes dobozt. Talán ez segít, talán alszom még egy kicsit.

Micsoda verőfény! Már nyoma sincs a hajnali viharnak. Hú de párás minden, csak úgy gőzölög. Fojtogató ez a párásság! Frissnek kellene éreznem magam, de folyik a víz rólam. No, kávé, fürdés, öltözés, és sipirc a szervizbe.

– Elnézést Chris a késésért!

Chris Peterson könyvkiadót láthatóan nem érdekelte a késés, teljesen belemerült a munkájába. Enyhén kopaszodó, magas, a negyvenes éveiben járó jóképű férfi volt, feleséggel és két tinédzser fiúgyermekkel megáldva. Azok közé az emberek közé tartozott, akiknek mindig rövid volt a nap, akik örökké rohantak, folyton agyaltak valamin, szóval nem volt egy tipikus ausztrál polgár.

Néhány kínos perc után Peterson úr felállt és széles mosollyal, Miriam vállát átkarolva, hellyel kínálta. Mindketten elégedettek voltak a másik munkájával, kitűnően megértették egymást, Miriam írói sikereihez ez nagyban hozzájárult. Ő olvasta el elsőnek az írásait, Miriam elfogadta a kritikáit, és megfogadta azokat, bár ez néha odáig fajult, hogy az olcsó siker kedvéért, majdnem teljesen megváltoztatta az eredeti történetet. Ha Miriam méltatlankodott, Chris a karját széttárva mindig ugyanazt válaszolta - hja kedvesem az olvasóid ezt várják tőled, az olvasók igénye pedig szent, és az eladott példányszám sem egy utolsó szempont.

– Miért nem mész orvoshoz? Látom, megint gyötörnek az éjszakai rémálmaid. Kialvatlannak látszol, és mély karikák ülnek a szemed alatt.

– Ennyire látszik? A fenébe!

– Van egy pszichológus ismerősöm, néhány éve jött Amerikából, Dr. Lewin, bátran merem ajánlani, nagyon jó lélekbúvár, legalábbis ezt mondják róla. A Princess és az Island utca kereszteződésénél a 63-s számú szép fehér házban lakik és rendel, megtalálod az interneten az elérhetőségeit, keresd fel, nem bánod meg.

 – Kössz!  Majd megkeresem.

 – Itt a Vihar után könyved mintapéldánya, nézd át, és még a héten jelentkezz. Kijavítjuk a hibákat, és mehet a nyomás.

– Oké ! Megyek is, van még dolgom elég.

Már dél is elmúlt, mire ledobhattam a szandált a teraszon, és beleroskadhattam az imádott hintaszékembe. Nagyon meleg volt ma, a fülem mögött patakokban folyik az izzadság. Próbálok valahogy lehűlni. Mozdulatlanul bámulom a déltájt ugyancsak néptelen utcát, és azon gondolkodom, vajon tudna rajtam segíteni egy lélekgyógyász. 

Valahogy képtelen voltam elhinni, hogy az évek hosszú sora alatt az agyamba égetett rémálmok, melyek mindig ugyanazok, és folytonosan ismétlődnek, csak úgy, hipp hopp kitörölhetők, de ki tudja. Lehet, hogy csak én vagyok borúlátó, és tudatlan.

Milyen furcsa szerzet is az ember, minden rosszhoz képes hozzászokni. Elfogadja, mert megváltozhatatlannak hiszi, vele él, és közben megszelídíti. Ezek a rémálmok is ilyenek, nem változnak, rendre ugyan úgy játszódnak le, és olyan mintha egy filmet nézne az ember álmában, de a filmeken mindig saját maga a főszereplő, aki a végén tragikus halállal hal. ­– Hát, ezzel van a baj.

A fenébe, korog a gyomrom! Szép lassan, minden felesleges mozgást elkerülve kellene felállni, nehogy elöntsön a langyos lé ismét. Csinálok magamnak egy hatalmas sonkás szendvicset, és a hűs konyhában be is falom, de a hideg sörömet azért a teraszon iszom majd meg. Na, jó, felkeresem ezt a lélekkurkászt, ezt a  Dr. Lewint. Mit veszítek vele, legfeljebb felesleges pénzkidobás lesz, és marad minden a régiben.

Eleget morfondíroztam, nézzük miből is élünk, olvassunk, ellenőrizzünk, adminisztráljunk!  

Ezt a kötelességem nagyon utáltam, figyelmem a lehetséges hibákra összpontosítva, lassan olvasni egy könyvet, amit úgy ismerek, mint a tenyeremet. De nem volt kibúvó, és még sietnem is kell, mint mindig, a hibák adminisztrálásával.

Csak két nap múlva kért időpontot a vizitre, és nagy örömére csak a következő hét szerda délután fogadta az orvos.
folytatás következik