Megváltozunk,
nem csak a testünk lesz esendő, de a lelkünk is. Újra gyermekké válunk, naivak,
hiszékenyek leszünk, és egyre ostobábbak a cselekedeteink. Felerősödnek a
fiatalon elnyomott rossz tulajdonságaink. Ki perlekedő nyelvű volt, az
házsártos, örökkön morgóvá válik. Kinek
a halk szavát hajdan ritkán hallottuk, arról azt gondolhatjuk, hogy megnémult
vénségére. Szégyelljük a kiszolgáltatottságot, és van, akit gonosszá változtat
ez az állapot. Nehezen törődünk bele a tehetetlenségünkbe. Gyermekeink előtt bagatelizáljuk
gondjainkat, és tiltakozunk, ha úgy döntenek, hogy felügyeletet igényel az
állapotunk.
A szépen
öregedés, egy kiváltság, legtöbbünknek nem adatik meg, ugyanúgy, mint az ágyban
párnák közt való halál. Volt egy ismerősöm, egy vidám, kedves természetű
asszony, aki idősen, túl a nyolcvanon is tevékenyen élt, karácsony előtti napon
halt meg, de előtte, este még befejezte az ünnepi sütést. A fodrász jelezte a
lányának, hogy nem tud bemenni hozzá.
Irigylésre méltó kegy ez az élettől, mert aki a haláláig képes megőrizni
a nőiességét, az nagy ajándék a sorsától. A temetésén elcsodálkoztak az
emberek, mert nem a rég halott férje sírjába tették hamvait, hanem a szüleiébe,
ez volt az utolsó kívánsága.
Legtöbbünket
ágyba fektet a betegség, mielőtt végezne velünk. Rövidebb, hosszabb ideig ott
gyötör teljes kiszolgáltatottsággal. Ha kegyes a rossz sorsunk hozzánk, elveszi
a tudatunkat, és nem kell ép ésszel elszenvednünk azt. Anyám feküdt az intenzív
osztály magas, gépekkel körberakott ágyán, szájában tubus, zihált, a szíve
százhatvannal rohant a halálba. Ijedt gyermeki tekintettel nézett rám, tudta,
hogy ez az utolsó futás. Én pedig őt nézve, a jövőmet láttam magam előtt.
A
legszörnyűbb érzés mégis az lehet, ha nincs senki, aki ránk nyitná az ajtót,
aki egy pohár vízzel enyhítené szomjunkat, cserepes szánkra vizes ruhát tenne,
agyon izzadt, szennyes ruháinkat lecserélné. Kezünket fogva segítene át abba a
másik világba.
Boldogok azok, kik otthon halhatnak, nem egy
rideg kórterem, ócska lepedőjén. Egyre ritkább ez a szerencse, mert ma a halál
tabu, titok és félelem övezi. A gyermekeket még a temetésre sem viszik el.
Pedig az élet része a halál, épp úgy, mint a születés.
Ha megadatik
a számodra, hogy a családod ott áll az ágyad mellett, a halál idején, te vagy a kiválasztott.
Nézed őket, a síró arcokat, nem tudod meg soha, hogy a könnyek igazak, vagy
csak a helyzet csalta elő őket.
Távolodik az életed, a családod, mindent elhagysz, csak az marad a tied,
amit másoknak önzetlenül adtál, és annyi marad emlékül belőled az utódoknak,
amennyi nyomot hagytál magad mögött a világban.
Ibolya, nagyon szépen írtál az elkerülhetetlenről.
VálaszTörlésMindig szívesen olvaslak.
Köszönöm Zita. Bár egy kicsit morbid, de a halál is lehet felemelő.
VálaszTörlésNagyon szép, megkönnyeztem az írásodat.
VálaszTörlésIbolya.
VálaszTörlésRemek írás, minden szava igaz.
Ölelés.
gyuri
Párommal arról beszélgettünk, hogy az operában a haldokló hosszan tud énekelni.Amikor már haldoklott felírta egy cédulára, nem tudom az áriát elénekelni.Ekkora humort az utolsó pillanatban ! Máig őrzöm a cédulát
VálaszTörlés