Ha egyszer mégis meghalunk

Éltünk hepehupás útján, amikor már felsejlik annak vége, minden elváltozik körülöttünk, ezt így hisszük, miközben észre sem vesszük, hogy mi nem vagyunk már a régi önmagunk. Egykor otthonnak érzett, szeretett, néha gyűlölt világ, idegenné válik, amikor mindent magunk mögött hagyva, egy új világba készülünk, rájövünk, hogy semmi értelme nem volt a küzdelmes munkának, mellyel javainkat gyarapítottuk és fényeztük éltünket.  Mindent elveszítünk, csak a kín marad, melyre ír lesz a halál.  Szeretteink türelmetlenek, várják már az elmúlásunkat, hiszen tudják, hogy mindenkinek eljön egyszer a könyörtelen…, és fáj nekik nézni a küzdelmet, a nyomorúságunkat, mert emlékezteti őket a majdani sorsukra. Úgy tekintenek ránk, mint az életük tükrére.

Megváltozunk, nem csak a testünk lesz esendő, de a lelkünk is. Újra gyermekké válunk, naivak, hiszékenyek leszünk, és egyre ostobábbak a cselekedeteink. Felerősödnek a fiatalon elnyomott rossz tulajdonságaink. Ki perlekedő nyelvű volt, az házsártos, örökkön morgóvá válik.  Kinek a halk szavát hajdan ritkán hallottuk, arról azt gondolhatjuk, hogy megnémult vénségére. Szégyelljük a kiszolgáltatottságot, és van, akit gonosszá változtat ez az állapot. Nehezen törődünk bele a tehetetlenségünkbe. Gyermekeink előtt bagatelizáljuk gondjainkat, és tiltakozunk, ha úgy döntenek, hogy felügyeletet igényel az állapotunk.

A szépen öregedés, egy kiváltság, legtöbbünknek nem adatik meg, ugyanúgy, mint az ágyban párnák közt való halál. Volt egy ismerősöm, egy vidám, kedves természetű asszony, aki idősen, túl a nyolcvanon is tevékenyen élt, karácsony előtti napon halt meg, de előtte, este még befejezte az ünnepi sütést. A fodrász jelezte a lányának, hogy nem tud bemenni hozzá.  Irigylésre méltó kegy ez az élettől, mert aki a haláláig képes megőrizni a nőiességét, az nagy ajándék a sorsától. A temetésén elcsodálkoztak az emberek, mert nem a rég halott férje sírjába tették hamvait, hanem a szüleiébe, ez volt az utolsó kívánsága.

Legtöbbünket ágyba fektet a betegség, mielőtt végezne velünk. Rövidebb, hosszabb ideig ott gyötör teljes kiszolgáltatottsággal. Ha kegyes a rossz sorsunk hozzánk, elveszi a tudatunkat, és nem kell ép ésszel elszenvednünk azt. Anyám feküdt az intenzív osztály magas, gépekkel körberakott ágyán, szájában tubus, zihált, a szíve százhatvannal rohant a halálba. Ijedt gyermeki tekintettel nézett rám, tudta, hogy ez az utolsó futás. Én pedig őt nézve, a jövőmet láttam magam előtt.

A legszörnyűbb érzés mégis az lehet, ha nincs senki, aki ránk nyitná az ajtót, aki egy pohár vízzel enyhítené szomjunkat, cserepes szánkra vizes ruhát tenne, agyon izzadt, szennyes ruháinkat lecserélné. Kezünket fogva segítene át abba a másik világba.

 Boldogok azok, kik otthon halhatnak, nem egy rideg kórterem, ócska lepedőjén. Egyre ritkább ez a szerencse, mert ma a halál tabu, titok és félelem övezi. A gyermekeket még a temetésre sem viszik el. Pedig az élet része a halál, épp úgy, mint a születés.

Ha megadatik a számodra, hogy a családod ott áll az ágyad mellett, a halál idején, te vagy a kiválasztott. Nézed őket, a síró arcokat, nem tudod meg soha, hogy a könnyek igazak, vagy csak a helyzet csalta elő őket.  Távolodik az életed, a családod, mindent elhagysz, csak az marad a tied, amit másoknak önzetlenül adtál, és annyi marad emlékül belőled az utódoknak, amennyi nyomot hagytál magad mögött a világban.