Fiatalon attól fél az ember, hogy ostobának nézik, éretten attól, nehogy az legyen.
Nicolás Gomez Dávila
Börtöneink ajtaján hét lakat, mi magunk zártuk magunkra. A folytonos kényszerhelyzetek, a félelmeink bilincsbe verték lábaink. Függünk, a pénztől, társunktól, a konvencióktól, betegségektől, a világtól. és önmagunktól. A folytonos megfelelés, ó jaj csak ki ne lógjak a sorból, le ne maradjak a többiektől!
Az egész fiatalságunk e harc jegyében telik el. A mindennapok taposómalmának monotóniájába beleszürkülve, várunk egy felszabadító változásra, hiába. Mardossuk magunkat, hiába. A szabadító, a kulcstartó börtönőr, nem más, mint saját magunk. De már nem tudjuk eldobni a bilincseket, hozzászoktunk a rácsokhoz, kényszeresen ragaszkodunk mindenhez, mennél öregebbek vagyunk. A kényszereinktől megszabadulva, boldogabbak lennénk, és az élet egy könnyű nyáresti séta lenne csupán, de nem merünk hinni benne, mert arra gondolunk, hogy csak az ostobák ilyen könnyelműek.
Hát hogy mernénk hinni, amikor nem lehet jövőképünk?
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésJega! Bocsi, becsszó, hogy nem direkt csinálom, egyszerűen nem tudok kimenni a blogodból. Valszeg be kell zárnom mindent, és újra megnyitással mehetek vissza magamhoz. :(
VálaszTörlésNekem nem gond Bolesz, ha sok a komment, tudom, hogy te írtál. :))))
VálaszTörlés