Kilátástalanság

Lelket romboló érzés a kilátástalanság, belezuhanunk a reménytelenségbe és minden tettünk elveszti értelmét. Olyan ez, mint amikor a hajótörött sok-sok éven át gyújtogatja jelzőtüzeit, és a szigeten járva szeme elől soha nem veszti el a tengert, de hajó csak az álmaiban közelit a parthoz. Naponta rója körbe-körbe hiábavaló útjait a hordaléktól szennyes parton, de minden öröme csupán csak egy-egy újabb műanyag flakon, ennyi csak a civilizáció üzenete számára.

Vannak emberek, akik beleszületnek ebbe a kilátástalanságba, a nagyvárosok nyomortelepein tengődők, a kirekesztettek, a vesztesek, akik számára a rajtuk kívül zajló világ maga a reménytelenség, a jövő szikrányi ígérete nélkül. Aki ebben él, csak a percnek él, pillanatnyi kis örömöknek, a farkastörvényeket már az anyaméhben megismeri. Korán felnő, gyökértelen, és mint a kóbor macska, halni is egyedül hal, elbújva egy poros sarokban. Milliók élnek így, megkeseredve, és nem csak a harmadik világban.

Az Európai Unió tagállamai közül Magyarországon a legkiszolgáltatottabbak az emberek, már ami az elszegényedés veszélyét illeti. A népesség harminc százalékát fenyegeti az elszegényedés, kirekesztettség. Bennünket csak Bulgária, Románia, Litvánia és Lettország előz meg. A mai mély szegénységben élő fiatalok úgy érik meg a felnőtt kort, hogy nem láttak rendszeresen munkába járó felnőttet Azt gondolják, hogy a segély az amiből élni kell. Nem az ő hibájuk. Az igényességhez, a szorgalomhoz, az értelmes célokkal való élethez minta kell, munka kell, és egy kis biztonság a ma felnövőknek. Mióta élek azt hallom, hogy ezekért küzdünk, de helyzet csak romlik. Már kezdem azt hinni, hogy ez ellen nem is lehet mit tenni, ez a világ rendje.