Levelek a túlvilágra

Az utolsó levél

Messze már….

Minden messze már, csak emlék,
Közös életünk szirmai szerte szét,
Csendes fuvallat hordja már.
E poros kőhalom jel csupán,
hogy egykoron a társam voltál.

Ragyogó szeptemberi napsütésben ballagok a temető, vén gesztenyefákkal övezet útján, több mint harminchat éve már. Többnyire jeles napokon, de néha csak úgy, be-betérek, a nyugalom,  a  halál, kertjébe. Szeretek itt andalogni, soha nem sietek, békét érzek magam körül.

Nem egyedül alszod már örök álmodat, családi sír lett a tiéd, feletted nyugszik a bátyád felesége, aki  a földi létből szintén fiatalon lépett át a holtakéba. A fejfád is megújult azóta, szép fekete márványon, arany betűkkel ragyog a neved a déli napsütésben.

Ahogy a sírod, úgy a világ is megváltozott mára, nem ismernél rá, és nagyon csodálkoznál azon amit látnál, ha valami csoda folytán itt teremnél a huszonegyedik századba. Ugyan tudtuk annak idején is, hogy a gyors és robbanásszerű technikai fejlődés kifordítja sarkaiból ezt a földtekét, de ezen a hihetetlen változáson elképednél. Szinte minden házban autó áll, nekünk annak idején még tévénk sem volt, mára már minden szobában van a családokban, a telefon szinte elérhetetlen álom volt hajdan, ma nincs lakás nélküle. A mobiltelefont nem ismerted, még a gyerekek zsebében is ott lapul. A személyi számítógépet szintén nem ismerhetted, ma szinte tartozéka a háztartásoknak,  és  a világháló teszi kicsivé, virtuálisan bejárhatóvá a nagyvilágot.

Már rég nem a szocializmust építjük, újra a kapitalizmus diktálja a gazdaságot, a piaci kereslet és kínálat igénye szerint. A mi fiatalságunk idején mindenki ott kerülte a munkát ahol állásban volt, most sokan dolgoznának, csak munka nincs elég. Az orosz katonák rég kivonultak, a nagy szovjet birodalom részeire szakadt, kommunizmus bukása átrajzolta a térképet. Háborúk dúltak, tüntetések csaptak fel hol itt, hol más országokban, a változó forrongó Európa unióba egyesült, most ő diktálja a törvényt számunkra.  Ha pénzünk van, akkor szabadon utazhatunk a nagyvilágban, de egy valami azért nem változott, a pénz hatalma maradt.  Oly annyira maradt, hogy semmi más nem számít, csak az, hogy mit harácsoltál össze életed során, akkor vagy csak valaki a mások szemében, nem számít  se a tudás,se  a tisztesség, se a becsület.

A te idődben egy poros kisváros volt a miénk, mára megújult, megszépült, utcáin aszfalt, sétálóutca, szökőkút, zenélő óra, színes felújított városközpont, étterem,  étterem  hátán.  A z  átépített piac hangos a német, szlovák és magyar szótól, bábeli  hangzavartól hangosak a piacnapok  Május elsején már nem vonulunk fel, de nagy tömeg  tapossa egymás lábát az ingyen cirkuszokon.

A lányod felnőtt, nehéz élete volt, de felnevelte mindhárom unokád. Boldog lennél, ha látnád őket. Az élet akkor sem volt könnyű, ma sem az, és az unokáinknak még nehezebb lesz.  A szüleink elhaltak, de mind megérték a tisztes öregkort.  Mama szépen elzsörtölődött a Papával, ahogy az én anyám is apámmal, nem feledtek, sokat emlegettek, te voltál a család Benjaminja.

Magamról, már nem írok, hisz életünk útja  kettévált, a fájdalom, melyet az elvesztésedkor éreztem, szelíd melankóliává enyhült. Álmaimban visszatérsz, de soha nem ismersz rám, nem csodálom, hisz ez a majdnem negyven év megtette a magáét. Mindig egy idegen városban látlak meg,  egy kerthelyiség teraszán, szólítalak, de te idegenül nézel rám.  Elkeseredve megyek utánad, de hiába, mert eltűnsz a szemem elől, többnyire felébredek.  Új életet kezdtem, de beárnyékolta  azt a hajdani életünk. Feladom az utolsó levelem, és hálát adok a sorsnak, hogy veled élhettem.

Ezzel az írásommal vendégírói díjat kaptam a Pennánál.

Ihletett állapot

Mindenki számára ismerős az érzés, mely némelykor a hatalmába keríti az embert, amikor a mindennapok taposómalmának monotóniájában megfáradva, a gondok ostorcsapása elől szeretne a világ végére, egy lakatlan szigetre menekülni. Néha a csendes esti magányban gondolatai szárnyra kapnak, lelkében szabadnak érzi magát és elkalandozik egy másik világba, megunva a megkopott hétköznapokat. Mindenkinek megvan a maga titkos kertje, vágya, ami vissza visszatér ilyenkor. Egy szépséges napfényes rózsakert, egy messzi ország nyüzsgő forgataga, egy távoli lakatlan sziget az óceán közepén, vagy ködben úszó vadregényes hegyek, mély erdő magánya, mindezt embere és lelkiállapota válogatja. Én vágyaim netovábbja valamelyik Csendes-óceániai sziget, de ha csendességre vágyom egy szépséges erdei tisztás is megfelel. Szívesen elnézegetek ilyenkor, jobb híján, kies tájképeket, jól elringatja az ember lelkét. Az íráshoz, hogy egy másik érába kerülve, azonosulni tudjak az általam teremtett világgal, és papírra vethessem a történeteimet, ilyen menekülésre van szükségem.

Ami nekem jut az álmodozásokból, és hozzásegít az alkotáshoz, mindössze ennyi, és ezért is hálát érzek, ha lehuppanok a kertvégi székre, lábam kinyújtva hallgatom a természet muzsikáját. Fejem felett az öreg barackfa feledve vénségét felöltötte ifjúsága menyasszonyi ruháját, és apró fehér virágszirmokat hint a fejemre. Ügyes kis rigó fújja dalát a körtefa hegyén, meglepődök, mert e harsány trilla mobilcsörgést utánoz, modern világ zaja cifrázza már a rigók kottáját. Tüstént felel rá a dalverseny másik, lelkes versenyzője, a szomszédék diófájáról. Verébéknél elszabadult a pokol, és röptükben tört ki a tömegverekedés, ádáz csivitelés kíséretében, a friss fűben találják magukat. Balkáni gerlepár évődik a kerítésnél, légyottjuk titkos, elbújnak a kerítés tövében. Moccan a vakondtúrás, nézem, ahogy nő a halom, ő csendes, lent dolgozik, de rendületlenül. Felharsan néha egy-egy kutyaugatás, majd elhal, nyugalom honol újra, a nap lemenőben, bíbor fénnyel festi be a tájat. Ráncaim kisimulnak, átlényegültem, a gondolatok, a történetek könnyedén gördülnek, írásra kész helyzetbe kerültem.

Ha a gondok nagyon űznek, visszatérő álmomban, hajótöröttként egy lakatlan szigetre vet ki a tenger, ahol Robinsonként élem az életem. Keserves munkával tartom életben magam, ekkor születnek álmomban a történetek.

Levelek a túlvilágra

 Ötödik levél

"Ha bánat sújt le, a világért ne görnyedj alatta, mert az annyit jelent, hogy a vak sorserőknek küzdelem nélkül adod meg magad. " Szepes Mária

Márciusban végleg megjött a tavasz. Langyos simogató szellő fújt, hozta a közeli földekről a friss trágyaszagot. Éledezni kezdett körülöttünk a világ, esténként rigók rikkantottak, megtelt a tópart a horgászok lámpáival, pislogtak a parton, mint megannyi szentjánosbogár. A kopár faágak zöldülni kezdtek a tavaszi esők lemosták a téli szürkeséget, minden üde friss színbe öltözött. Reggelenként sűrű köd gomolygott a tó felett, de később az éltető nap szép komótosan mind felszívta és ragyogóra fényesítette a tájat. Könnyebbnek éreztem a mindennapokat, a hátamat felegyenesítettem, és furcsa belső kényszert éreztem, hogy csináljak már valamit. Volt is mit. Nekiláttam a szántás utáni hantok szétverésének és gereblyézésének. Keserves munka volt. A mi kertünk földje kegyetlen nehezen művelhető fekete agyag , amit megszelídíteni csak az őszi ásással lehetett, időt hagyva a fagynak, hogy elvégezze romboló munkáját, és tavasszal, ha már a föld pirulni kezd, könnyedén engedelmeskedik a gereblyének. Na de most a frissen szántott tarackos föld simaságáért igencsak meg kellett dolgoznom. Minden hantból egyenként kirázni a tarack gyökerét és a vödörbe gyűjteni.

Nap - nap után, a munkából hazaérve mentem a kertbe robotolni. Nem értem rá gondolkodni, magamat sajnálgatni. A három ablakomat lefestettem, és nagyon büszkén kihúztam magam. A bejárati ajtómat pedig a sógorom lelakkozta. Szombatonként mentünk a temetőbe, onnan meglátogatni a beteg érszűkületes lábú apósomat és a szívbeteg anyósomat. Szegényeknek a fiuk gyászához hozzáadódtak a betegségek is.

A kerti munka közben jobban megismertem a szomszédjaimat.  A baloldaliak maguknak való furcsa és nagyon kíváncsi emberek voltak, a lányommal egyidős súlyosan sérült kisfiút neveltek, aki nem tudott beszélni és az értelme a csecsemő szintjén állt. Lehet, hogy ezért, lehet, hogy a természetükből adódott, de nagyon megkeseredetten és gyanakvóan tekintettek mindenkire. Rám is. A mai napig is mellettünk élnek, de soha nem voltunk igazán jóba, igaz, hogy haragban sem. Az asszonnyal majdnem egyidős vagyok, de a mai napig magázódunk. Furcsa távolságtartó szomszédi viszonyban éltünk, ám ha segítségre szorultam, vagy fordítva, segítettünk egymásnak, de ha az asszony bal lábbal ébredt nem is köszönt vissza. Megszoktam ezt a furcsa viselkedést, és nem törődtem vele, elfogadtam őket olyannak, amilyenek.

A másik felünkön még csak épültek a fiatal házasok, velük nagyon jó barátságba kerültünk. Nyitott, vidám segítőkész emberek voltak. A mai napig itt élnek mellettünk, mindenben segítünk egymásnak, mint a testvérek.

Ekkor ismertem meg a barátnőmet, az utca elején laktak. Ők voltak az első lakók, ebben az épülő utcában. Nehéz időket éltek akkor, mert a férje katona volt, ő pedig a hat hónapra született kislányával volt egyedül a félig kész házban. Elkelt neki a segítség és a társaság.

Ha eljött az este és a csend, a jótékony félhomály, az ágyamból az ablakon át a tóra láttam, és néztem a szélben hajladozó nyárfákat, akkor visszagondoltam a hajdan boldog életemre mely hirtelen megváltozott, minden a múlté lett. Tudtam, és ő is ezt sugallta, hogy a lehajtott fejnek és a görnyedt hátnak nincs értelme, előre kell nézni, hisz itt a lányom, még fel kell nevelnem.

Fontos lett a kert , a munkám, és a lányom, ettől a helytállástól megnyugodott a lelkem. Teljesítsem a kötelességeimet, mert így éreztem magam erősnek. Senkinek nem tartoztam elszámolással csak magamnak, de az fontos volt. Úgy éreztem figyelemmel kíséri éltünket, vigyázza lépteink, ez erőt adott, és kezdtem úgy viselkedni, ahogy elvárta tőlem.

A temetőben nézegettem a szomszéd sírokat, és szomorúnak tűnt a mi puszta földkupacunk a fakereszttel. Elhatároztam, hogy elmegyek a sírköveshez. Este meg hánytam vetettem ezt a tervem, és vártam mit mond majd rá. Szinte hallottam a hangját a válasszal: - Minek az már, emberi gyarlóság, hiszen épphogy megéltek, jó ez nekem, az élők a fontosak!" Valóban, neki, már mindegy volt, fakereszt, vagy kőkereszt. A sírkő az élőknek kell, hogy megnyugodjon az állítójuk, mert megtette a kötelességét, és lássák az emberek a törődést. Talán azt jelezzük ezzel az utódainknak, hogy ezt várjuk el tőletek is?  Ezt láttuk mi is. Az emberek elvárják, hogy a gyászoló látható módon gyászoljon,  járjon talpig feketében, állítson sírkövet a halottainak, vigyen virágot és gyújtson gyertyát,  de ezek csak külsőségek.  A gyász az ember lelkét gyötri, a hiányérzet kínozza, és az új helyzetbe nehéz beleszokni.

Ám reggelre kelve, tudtam, hogy lesz sírköve, még ha adósságba is verem magam. Neki már valóban mindegy volt, de nekem és a lányomnak nem. Mi úgy éreztük ennyivel tartozunk az emlékének, megnyugszunk, ha  a sírköre nézünk, és gyertyát gyújtunk rajta. Őt már nem hozza vissza semmi és senki, de lesz egy kő, ami örökre az ő emlékét őrzi nekünk. Másnap elmentem a sírköveshez.

Levelek a túlvilágra

 Negyedik levél

"A magányt nem az teszi rettenetessé,
hogy nincs, akivel megoszthatnám a terheim,
hanem az,
hogy nincs, akinek a terhét elvállalhatnám. "
(Hammarskjöld)

A tavasz korán jött, olyan volt ez  lelkemnek, mint a simogatás. A hosszúnak tűnő keserves tél úgy elnyomorította testem, lelkem, hogy alig vártam az éltető fényt, és ettől végre kedvet kapjak valamihez. Éreztem, csak a tennivalók sora tud  kizökkenteni az apátiából.  Langyos szelek fújtak a tó felől, rigók daloltak, a nappalok meghosszabbodtak. Elnéztem a jövendő kertem, ami most csak egy száraz gyommal borított ugar volt, még csak sejteni sem lehetett a későbbi gyümölcsfákkal teli viruló kertet.  A tarack kezdett hajtani benne, ekkor még örültem ennek kis zöld színnek, mert még nem tudtam, hogy évek hosszú sora jön el,  mire végleg kiirtom ezt szívós gyomot. Ránéztem a kicsi vakolatlan házunkra, és elkeseredtem, mert az ablakkeretei festetlenül virítottak, rám várt a festés is. Fogalmam sem volt a festékekről, és ecset sem volt a kezemben még  sohasem, de fiatal voltam és nem ismertem lehetetlent.  Gondoltam olvasni tudok, kérdezni meg ott szám. Belül a meszelést is én csináltam mielőtt beköltöztünk, de azt  nagyon keservesen, mert villany nem lévén, csak a nappali fényben tehettem. Bizony így sokáig  is tartott, a falakat sokszor kellett átmeszelni, mert szomjasan itta a meszet a szűz fal. Ügyetlen is voltam, hiszen otthon csak láttam, de nem csináltam. Vasárnaponként anyáméknál ebédeltünk, délután buszra ültünk és korán hazajöttünk. Egy délután üldögéltem  a nyomos kút betongyűrűjén és jöttek a szomszédék etetni a disznóikat. Fiatal házasok voltak, vidámak és nagyon kedvesek. A házuk épülőben, de a disznóólaik már álltak és leadni való süldők visítottak az ennivalóért. A szomszéd látva a felásatlan kertemet felajánlotta, hogy a hétvégén eljön az apja lovával, és felszántja nekem. Majdnem kiugrott a szívem az örömtől, mert már napok óta azon gondolkodtam, hogy a fenébe bírom ezt fölásni. Az idő is sürgetett, mert nyakunkon volt a tavasz. A szántás utáni munka is sok időbe fog telni, gondoltam, de azt még nem tudtam, hogy a mi földünket csak ősszel szabad megásni és időt kell hagyni a fagynak, hogy porhanyóssá tegye tavaszra. A keservesen nehéz gereblyézés , elmunkálás, erre is megtanított.  Ketten talán jutottunk volna valamire, de egyedül, amikor még sohasem ástam, kilátástalannak látszott a munka és nagyon nagynak. Későbbi években ez már nem okozott gondot, mert beosztással minden ősszel felástam két hét alatt.

Eljött apám, hozott egy diófa csemetét és egy nyaláb orgona vesszőt otthonról a kedvenc sötétlila virágúból. Ezek voltak az első növényeim, amit ebbe a kertbe ültettem. Ma is élnek, bár a vén diófán már  egyre több a száraz ág, és lehet, hogy az idén kivágjuk. Az alsó csonkját meghagyjuk asztalnak, és ráírom, hogy  élt 33 évet.

Lányommal kibicikliztünk a temetőbe, de gondosan ügyeltünk a szaladó időre, nehogy megint bezárjanak bennünket.

Esténként kiültem a tóparton álló első  nyárfa tövébe és bámultam a víz ringását, a hintázó fényeket, megnyugtatott. Néztem az egysoros utcánkat, amelyben még kevés ház állt, de mindenki nagy elánnal nekilátott az építkezésnek. A fiatal házasok utcája volt a miénk. A lakói és az utca is most kezdte életét. Sokat költöztünk eddig, és nem is gondoltam véglegesnek őket, de most éreztem, hogy ennek vége, itt fogok már lakni, amíg élek.    Elmerengtem azon a kis rövid múltunkon, ami nekünk adatott, a jövővel nem sokat gondoltam. Elmondogattam  a nap történéseit, róttam a levelem már nem várva  a választ, már tudtam, hogy a szelleme örökre velem maradt, benne volt minden mozdulatomban, minden gondolatomban.

Levelek a túlvilágra

Harmadik levél.

Könyörgés
Assisi Szent Ferenc imája

Adj, Uram nyugalmat,
hogy amin nem tudok
változtatni elfogadjam!

Adj, Uram bátorságot,
hogy amin változtatni
tudok megváltoztassam!

Adj, Uram bölcsességet,
hogy egyiket a másiktól
meg tudjam különböztetni.

Napok jöttek napra, gondok gondra. A hosszú és fagyos tél, a gyász, a mindennapok terhe alatt bizony sokszor megrogytam.  Szoknom kellett a magányt és a teljes teher viselését. A gyerekek másként élik meg a gyászt, szerencsére. Az én kicsi lányom, hol sírt, hol nevetett. Nagyon szerette az apját. Többnyire, ha nem dolgozott, együtt tanultak, addig én főztem, takarítottam, vagy mostam. Igazán vidám család voltunk mi hárman, olyan olaszosan hangos, és a sok kacagástól csak úgy zengett a ház. Esténként kártyáztunk, késő éjszakáig olvastunk, a könyvtárból hordtam haza azt a rengeteg könyvet, volt időnk, nem rabolta el az időnket még a tévé, mert akkor még az sem volt a házban. Minden megbeszéltünk, minden apróságot, ő volt egy személyben a férjem és a barátnőm is. A gondok a szegénység  és a szerelem jól összekovácsolt bennünket, bizony a tehernek is csak fele súlya volt akkor a vállamon, és biztos voltam benne, hogy mi ketten minden bajból kijutunk. Jóleső biztonságban éreztem magam. Ám a halál ellen hiába voltunk ketten. Vesztettünk!
Nagy szerencsénkre a villanyt hamar bekötötték a házunkba,  kifényesedtek,és a tv-től hangosak lettek az esték. Jöttek az élettel járó feladatok, megoldásra váró gondok. A tüzelés, favágás, aprófa készítése, ami nekem először nehezen ment. A tüzelőolaj hazahordása majdnem meghaladta a képességeimet, de megügyesedtem. A nappalok gyorsan teltek, a munkám is új lett, szellemileg teljesen kifáradva értem haza.
A hosszú éjszakákon az ágyamon hánykolódva, ki-ki bámultam az ablakon, még mindig várva, hogy megjelenjen, visszatérjen oda ahova tartozik, majd vártam az enyhet adó álmot, hogy lelkem megpihenjen. Számba vettem a másnapi teendőim. Gondolatban felsoroltam őket, és a  láthatatlan levélre róttam soraim, a napok történéseit, minden kínom, minden bánatom. Tudattam vele apja betegségét, de a család örömeit is, hogy már ég a villany és nem kell több gyertya, hogy a lányunk mit csinál, és mit nem, hogy tanul nélküle. Elmondtam, hogy mennyire hiányzik neki az apja, az együtt tanulás, a titkos pusmogások, a cinkos nevetések.   Döntéseimben mindig segített, mert reggelre kelve már tudtam miként cselekedjek. Ezt a szokásomat megtartottam, és azóta is, minden fontos döntésemre alszom egyet már több mint harminc éve. A hónapok gyorsan teltek, az élet ment a maga útján, még ha döcögve is. Nem tudtam, hogy kell feldolgozni a gyászt, arra gondoltam, hogy az idő gyógyítja be a sebeket. Azóta rájöttem, hogy vannak sebek, amelyek nem gyógyulnak csak úgy spontán, nyomtalanul, képesek időről időre újra és újra felszakadni Ma már azt is tudom, ha az ember a gyermekét veszti el, azt a gyászt soha nem lehet feldolgozni.

Eljött a tavasz, enyhe langyos szelek fújtak, zöldült, megújult a természet, vidám madárcsicsergésre ébredtünk, de lelkemben még a tél honolt.