Negyedik levél
"A magányt nem az teszi rettenetessé,
hogy nincs, akivel megoszthatnám a terheim,
hanem az,
hogy nincs, akinek a terhét elvállalhatnám. "
(Hammarskjöld)
A tavasz korán jött, olyan volt ez
lelkemnek, mint a simogatás. A hosszúnak tűnő keserves tél úgy elnyomorította
testem, lelkem, hogy alig vártam az éltető fényt, és ettől végre kedvet kapjak
valamihez. Éreztem, csak a tennivalók sora tud kizökkenteni az
apátiából. Langyos szelek fújtak a tó felől, rigók daloltak, a nappalok
meghosszabbodtak. Elnéztem a jövendő kertem, ami most csak egy száraz gyommal
borított ugar volt, még csak sejteni sem lehetett a későbbi gyümölcsfákkal teli
viruló kertet. A tarack kezdett hajtani benne, ekkor még örültem ennek
kis zöld színnek, mert még nem tudtam, hogy évek hosszú sora jön el, mire
végleg kiirtom ezt szívós gyomot. Ránéztem a kicsi vakolatlan házunkra, és
elkeseredtem, mert az ablakkeretei festetlenül virítottak, rám várt a festés
is. Fogalmam sem volt a festékekről, és ecset sem volt a kezemben még
sohasem, de fiatal voltam és nem ismertem lehetetlent. Gondoltam
olvasni tudok, kérdezni meg ott szám. Belül a meszelést is én csináltam mielőtt
beköltöztünk, de azt nagyon keservesen, mert villany nem lévén, csak a
nappali fényben tehettem. Bizony így sokáig is tartott, a falakat sokszor
kellett átmeszelni, mert szomjasan itta a meszet a szűz fal. Ügyetlen is
voltam, hiszen otthon csak láttam, de nem csináltam. Vasárnaponként anyáméknál
ebédeltünk, délután buszra ültünk és korán hazajöttünk. Egy délután
üldögéltem a nyomos kút betongyűrűjén és jöttek a szomszédék etetni a disznóikat.
Fiatal házasok voltak, vidámak és nagyon kedvesek. A házuk épülőben, de a
disznóólaik már álltak és leadni való süldők visítottak az ennivalóért. A
szomszéd látva a felásatlan kertemet felajánlotta, hogy a hétvégén eljön az
apja lovával, és felszántja nekem. Majdnem kiugrott a szívem az örömtől, mert
már napok óta azon gondolkodtam, hogy a fenébe bírom ezt fölásni. Az idő is
sürgetett, mert nyakunkon volt a tavasz. A szántás utáni munka is sok időbe fog
telni, gondoltam, de azt még nem tudtam, hogy a mi földünket csak ősszel szabad
megásni és időt kell hagyni a fagynak, hogy porhanyóssá tegye tavaszra. A
keservesen nehéz gereblyézés , elmunkálás, erre is megtanított. Ketten
talán jutottunk volna valamire, de egyedül, amikor még sohasem ástam, kilátástalannak
látszott a munka és nagyon nagynak. Későbbi években ez már nem okozott gondot,
mert beosztással minden ősszel felástam két hét alatt.
Eljött apám, hozott egy diófa csemetét és
egy nyaláb orgona vesszőt otthonról a kedvenc sötétlila virágúból. Ezek voltak
az első növényeim, amit ebbe a kertbe ültettem. Ma is élnek, bár a vén diófán
már egyre több a száraz ág, és lehet, hogy az idén kivágjuk. Az alsó
csonkját meghagyjuk asztalnak, és ráírom, hogy élt 33 évet.
Lányommal kibicikliztünk a temetőbe, de
gondosan ügyeltünk a szaladó időre, nehogy megint bezárjanak bennünket.
Esténként kiültem a tóparton álló
első nyárfa tövébe és bámultam a víz ringását, a hintázó fényeket,
megnyugtatott. Néztem az egysoros utcánkat, amelyben még kevés ház állt, de
mindenki nagy elánnal nekilátott az építkezésnek. A fiatal házasok utcája volt
a miénk. A lakói és az utca is most kezdte életét. Sokat költöztünk eddig, és
nem is gondoltam véglegesnek őket, de most éreztem, hogy ennek vége, itt fogok
már lakni, amíg élek. Elmerengtem azon a kis rövid múltunkon,
ami nekünk adatott, a jövővel nem sokat gondoltam. Elmondogattam a nap
történéseit, róttam a levelem már nem várva a választ, már tudtam, hogy a
szelleme örökre velem maradt, benne volt minden mozdulatomban, minden gondolatomban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése