Levelek a túlvilágra

Az utolsó levél

Messze már….

Minden messze már, csak emlék,
Közös életünk szirmai szerte szét,
Csendes fuvallat hordja már.
E poros kőhalom jel csupán,
hogy egykoron a társam voltál.

Ragyogó szeptemberi napsütésben ballagok a temető, vén gesztenyefákkal övezet útján, több mint harminchat éve már. Többnyire jeles napokon, de néha csak úgy, be-betérek, a nyugalom,  a  halál, kertjébe. Szeretek itt andalogni, soha nem sietek, békét érzek magam körül.

Nem egyedül alszod már örök álmodat, családi sír lett a tiéd, feletted nyugszik a bátyád felesége, aki  a földi létből szintén fiatalon lépett át a holtakéba. A fejfád is megújult azóta, szép fekete márványon, arany betűkkel ragyog a neved a déli napsütésben.

Ahogy a sírod, úgy a világ is megváltozott mára, nem ismernél rá, és nagyon csodálkoznál azon amit látnál, ha valami csoda folytán itt teremnél a huszonegyedik századba. Ugyan tudtuk annak idején is, hogy a gyors és robbanásszerű technikai fejlődés kifordítja sarkaiból ezt a földtekét, de ezen a hihetetlen változáson elképednél. Szinte minden házban autó áll, nekünk annak idején még tévénk sem volt, mára már minden szobában van a családokban, a telefon szinte elérhetetlen álom volt hajdan, ma nincs lakás nélküle. A mobiltelefont nem ismerted, még a gyerekek zsebében is ott lapul. A személyi számítógépet szintén nem ismerhetted, ma szinte tartozéka a háztartásoknak,  és  a világháló teszi kicsivé, virtuálisan bejárhatóvá a nagyvilágot.

Már rég nem a szocializmust építjük, újra a kapitalizmus diktálja a gazdaságot, a piaci kereslet és kínálat igénye szerint. A mi fiatalságunk idején mindenki ott kerülte a munkát ahol állásban volt, most sokan dolgoznának, csak munka nincs elég. Az orosz katonák rég kivonultak, a nagy szovjet birodalom részeire szakadt, kommunizmus bukása átrajzolta a térképet. Háborúk dúltak, tüntetések csaptak fel hol itt, hol más országokban, a változó forrongó Európa unióba egyesült, most ő diktálja a törvényt számunkra.  Ha pénzünk van, akkor szabadon utazhatunk a nagyvilágban, de egy valami azért nem változott, a pénz hatalma maradt.  Oly annyira maradt, hogy semmi más nem számít, csak az, hogy mit harácsoltál össze életed során, akkor vagy csak valaki a mások szemében, nem számít  se a tudás,se  a tisztesség, se a becsület.

A te idődben egy poros kisváros volt a miénk, mára megújult, megszépült, utcáin aszfalt, sétálóutca, szökőkút, zenélő óra, színes felújított városközpont, étterem,  étterem  hátán.  A z  átépített piac hangos a német, szlovák és magyar szótól, bábeli  hangzavartól hangosak a piacnapok  Május elsején már nem vonulunk fel, de nagy tömeg  tapossa egymás lábát az ingyen cirkuszokon.

A lányod felnőtt, nehéz élete volt, de felnevelte mindhárom unokád. Boldog lennél, ha látnád őket. Az élet akkor sem volt könnyű, ma sem az, és az unokáinknak még nehezebb lesz.  A szüleink elhaltak, de mind megérték a tisztes öregkort.  Mama szépen elzsörtölődött a Papával, ahogy az én anyám is apámmal, nem feledtek, sokat emlegettek, te voltál a család Benjaminja.

Magamról, már nem írok, hisz életünk útja  kettévált, a fájdalom, melyet az elvesztésedkor éreztem, szelíd melankóliává enyhült. Álmaimban visszatérsz, de soha nem ismersz rám, nem csodálom, hisz ez a majdnem negyven év megtette a magáét. Mindig egy idegen városban látlak meg,  egy kerthelyiség teraszán, szólítalak, de te idegenül nézel rám.  Elkeseredve megyek utánad, de hiába, mert eltűnsz a szemem elől, többnyire felébredek.  Új életet kezdtem, de beárnyékolta  azt a hajdani életünk. Feladom az utolsó levelem, és hálát adok a sorsnak, hogy veled élhettem.