Ismerkedés
Már csak
vánszorogtak a fáradtságtól, de az öreg szakállas csak ment rendületlenül és
fáradhatatlanul, mintha soha nem akarna megállni. Nem sokat beszélt, csak ha kérdeztek
tőle, akkor nyitotta válaszra a száját. Azt is szűkszavúan tette, nagyon
igyekezett, mintha tartana valamitől. A táj változott, sűrű dzsumbujos
növényzeten kellett keresztül vágniuk.
Madarak kísérték őket, rengetegen voltak. Megkérdezték az öreget, hogy
hol fészkelnek ezek, és van e tojásuk. Megnyugtatta őket, hogy van tojásuk, sőt
ehető is, és a tengerparti sziklákon fészkelnek, de vannak itt másféle madarak
is, melyek nem repülnek. Ahogy haladtak folyton a talajt figyelték, nehogy
elessenek, és nemegyszer láttak elsiklani egy- egy gyíkféle élőlényt is.
A távolban magasodó hegyek elzárták a kilátást, itt véget értek a lankák. A hegyormok teteje
kopár volt, mint a Földön, és a növényzet is megváltozott. Az akáciára
emlékeztető fák jelentek meg, de nem voltak magasak, csak terebélyesek. A talaj
sziklássá vált, eltűnt a vörösessárgás föld. Keskeny szurdokon haladtak át, a
kopár sziklákon madarak tömege ült. Úgy látszik ez a cifra madarak bolygója
lehet, mert rikító színekkel pompázó tollakkal ékeskedtek mind, mindegy melyik
fajhoz tartoztak, gondolta Dávid. Helén csak ment gépiesen mellette, nem
figyelt semerre, teljesen magába roskadt. Néha felzokogott, ilyenkor Dávid óvón
átölelte.
Az öreg
szakállas hirtelen megtorpant, és az előttük magasodó hegy tövére mutatott, na,
ott fogunk lakni. Mindketten csodálkozva bámulták a hegybe vájt
barlanglakásokat, amelyekről már hallottak a Földön, de itt kényszerültek
megismerni azokat. Helén lerogyott, arcát kezébe temetve sírt.
Az öreg
szakállas odavezette őket az egyik tágas helyiséghez, és leült a fából durván
összetákolt ajtó elé. A fiatalok benéztek, de bent csak annyit láttak, hogy az
alja vastagon be van hintve egy furcsa koszos fehér puha háncsfélével. Itt
fogunk aludni, ez csak egy védett hálóhely, gondolta Helén.
-
Ez lesz a ti helyetek. Itt alszotok, és ide menekültök
majd be a hideg elől is.
-
Miért itt hideg is lesz? – kérdezték egyszerre.
-
Igen, lesz, mert ez a bolygó ovális pályán kerüli a
napját, és amikor távolra ér, hűvösebb lesz, de fagy szerencsére nincs.
Kétszázötvenkét nap alatt kerüli meg a napját, és körülbelül tizennyolc óra a
forgásideje. A ruhátokat vessétek le és tegyétek el a hűvösebb napokra, mert
úgy tovább tudjátok használni őket. Most elmegyünk és megmutatom a vízlelő
helyet, és a tengert. Útközben eszünk egy kicsit – mondta, és elindult.
Éhesek
voltak, de a szomjúság gyötrőbb volt, ezt a két érzést soha nem érezték még ilyen
élesen az eddigi életükben. Most bármit megettek volna, csak teljen a gyomruk
és a pocsolyára is rávettették volna magukat, csak egy kis vizet érezzenek a
szájukban. Átkapaszkodtak a hegygerincen, amit úgy hatszáz méteresnek becsülte
Dávid, és ami a szemük elé tárult, attól elállt a lélegzetük.
A hegyekből lerohanó folyó, legyezőszerűen
szétágazott, sok kis patakra osztódott, az ágak között ingovány és buja
növényzet. Furcsa testes kis kacsaszerű
állatok totyogtak és a nagy piros csőrükkel folyton kutatgattak a vízinövények
között, a színük élénksárga volt. A patakok
csendesen beleömlöttek a hatalmas, lustán hullámzó tengerbe. A parti habok rózsaszínben villództak, a víz
színe kissé vöröses volt, ami riasztónak tűnt. Az öreg szakállas a legközelebbi
patakhoz vezette őket, és belehajolva hangosan kortyolni kezdte a vizet. Helén
félve lehajolt, és belenyalt a patakba, megrázkódott, de legyőzte az irtózását
és lassan nyelni kezdte a vizet, ami keserű volt.
-
Majd megszokjátok, ezen a planétán keserű az édesvíz.
Dávid a
fejét ingatta, meg az élet is itt, gondolta szomorúan. Úgy érezte ez nem
véletlen, ez valami büntetés lehet számukra.
Helén ismét sírva fakadt, annyira szerencsétlennek érezte magát, hogy nem
bánta volna, ha ez a keserűvíz megmérgezi. Halni volt kedve, az életet itt
borzalmasnak képzelte. Az öreg szakállas egy parton növő kerek durva levelű
növényt tépett ki a talajból, a húsos gyökérszerűségről lehúzta a barna héját.
és az alatta lévő világos rózsaszín gyökeret megette. Dávid és Helén rávettette
magát a növényre, de amikor beleharaptak, mindketten megrázkódtak, az íze
semmihez sem volt hasonítható, de olyan éhesek voltak, hogy legyűrték az
irtózásukat.
-
Csak a patakban mosakodhattok, mert a tengervíz nagyon
sós és veszélyes ragadozók élnek benne, sok telepest elvittek és
szétmarcangolták őket, majd később mesélek róluk. A szárazföldön nincs mitől félni,
nincsenek nagyobb testű ragadozók. Most pedig gyere Dávid, elkapunk ezekből a
futómadarakból kettőt és megsütjük. Ez lesz a vacsoránk. Sietnünk kell, itt
gyorsan jön az égiháború, és akkor lőttek a vacsorának, mert el kell bújnunk a
villámok miatt, figyelmeztette őket a szakállas.
A két fiatal
döbbenten állt, és nem akarták elhinni, hogy nekik kell megfogni, megölni és
megsütni a vacsorájukat, majd Dávid lemondóan elindult az öreg után és
becserkészett egy jókora piros csőrűt. Visszaballagtak a táborhelyükre, és nekiláttak
a vacsorakészítésnek. Az öreg szakállas tüzet gyújtott a nap és egy furcsa
átlátszó kődarabnak látszó valamivel. A durva levelek, ágdarabok hangos
pattogással égtek, az öreg nagy kődarabokat tett a parázsba, és mellette egy
jókora gödörbe rakta a hatalmas levelekbe csavart megkopasztott piros csőrűt. Alájuk és föléjük tette a forró köveket és az ajtó elé ülve megpihent. A két
fiatal ámulva nézte az öreget. Mindkettőjük agyában ugyanaz járt, hogy itt most
ők visszatértek az őskorba, és itt is maradnak örökre. Elment az étvágyuk.
Megfogták egymás kezét és csüggedten lerogytak ők is az ajtó elé, és nézték, hogy
megy le a hatalmas vörös nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése