A próba (első rész)

A tükör

A tenger felől fújó enyhet adó szél megkönnyebbülést hozott a fürdőzőknek. Mostanában egyre tikkasztóbbak a nyarak errefelé, a tengerszint évről évre emelkedik, már alig látszik ki a világítótorony csöpp kis szigete a hullámokból. Helén és Dávid fent a parton heverészett egy hatalmas fügefa alatt, elmerülten kutatták a kusza ágak, hatalmas levelek között megbújó érett gyümölcsöket. Ha megláttak egyet, mindketten felpattantak és versenyre kelve egymással igyekeztek megkaparintani. Gondtalan napok voltak ezek, túl a sikeres érettségin, az utolsó igazán szabad nyarukat élvezték.  Kedvetlenül bámultak ki a horizontra, sötét felhők gyülekeztek az ég alján, minden hétre esett egy orkán erősségű vihar, nagy károkat okozva a kikötőben.

-         Na, cihelődjünk!  Mindjárt ide ér, még előtte kéne hazaérni Helén!

-         Nem jön az olyan gyorsan, ha mégis, akkor bemegyünk a nagyanyámhoz, ők lakik a legközelebb.

A szél erősödni kezdett, felkapta a törölközőket, sietve szedték össze a holmikat, és iszkiri, futás.  A vihar felemelte a parti homokot és üldözőbe vette vele a menekülőket. Néhány perc alatt néptelenné vált a strand.

Úgy estek be a kapun. Mama már minden zsalut behúzott, alattuk az ablakok bezárva, még pakolt a teraszról és tárva nyitva volt a bejárati ajtó is. Helénék segítségével pillanatok alatt berámoltak a házba, a szél nem tudott már semmit sem felkapni. Bezárták az ajtót és lerogytak a konyhaszékekre. Mama szívének nem tett jót a sietség és a vihar, ledőlt a nappali kanapéjára és elaludt. Helénék felmentek az emeletre és onnan figyelték a zsaluk résein át az ítéletidőt. Dávid a két háló közötti sötét folyosó végén, egy hatalmas, de már nagyon öreg tükör előtt állt és bámulta.

-         Miért fordítottátok oldalra ezt a tükröt, és miért van letakarva? – kérdezte csodálkozva.

-         Mert a Mama szerint gonosz és ártó ez a tükör, biztosan egy boszorkányé lehetett, nagyon-nagyon öreg, több mint száz éves, nem igazán tudjuk, hogy mennyi idős.  A Mama örökölte még a dédszüleitől, de már akkor is gonosz volt és öreg. Állítólag, ha valaki elé állt az eltűnt benne, soha sem került elő, de lehet, hogy ez csak mese. Egy biztos, én csak így oldalra fordítva és letakarva láttam mindig. – felelt Helén és máris a zsalugáter felé fordult a vihart lesni.

-         Miért nem dobjátok ki?

-         Mert a Mama fél a tükör átkától. Pedig nem mindenkit tüntet ám el, állatot biztos nem, mert egyszer a macska is bemászott a lepel alá és ki is jött. A Mamát sem vitte el, amikor letakarta. Mende monda lehet csak ez az emberrablás.

-         Próbáljuk ki! – kiáltott izgatottan Dávid.

Helén nagy szemekkel bámult rá, majd ijedten ránézett a tükörre. Soha senki nem merte kipróbálni még a családból, a férfiak legyintettek, a nők féltek. A tükör nagy és nehéz monstrum, az alja tömör fából készült vén komód, lehet, hogy szétesne a mozgatástól, ritkán nyúltak hozzá.

-         Nem lehet! Ha igaz, akkor nekünk végünk!

-         Azt mondtad, hogy nem mindenkit tüntet el, lehet, hogy már nincs is varázsereje, elvesztette a gonoszságát.

A lány töpreng a hallottakon, és arra gondol, hogy igaza lehet a fiúnak, itt a huszonegyedik század közepén nem szabad ilyen marhaságtól félni. Közelebb megy a tükörhöz és óvatosan megfogja, és a fiúra néz.

-         Na jó, fordítsuk ki!

Óvatosan nekiláttak, nehogy a Mamát felébresszék, de hihetetlenül nagy erő bedobással sikerült megfordítani. Lihegve álltak a tükör előtt, fogták egymás kezét, és mindketten szorongva nyúltak a hatalmas lepelhez, hogy lehúzzák róla. Számoltak háromig és lerántották.  Kint hatalmasat villámlott, az orkán üvöltött, a dörrenésbe beleremegett a ház.

Egymásba kapaszkodva dermedten néztek körül. Ilyen furcsa helyen még sohasem voltak. A nap hatalmas vörösen izzó gömb volt, és nagyon közelinek tűnt.  Vöröses talajon álltak, és furcsa páfrányszerű növények burjánzottak mindenfelé. Amerre néztek csak lankás dombokat láttak, és sok tarka madarat, olyan színekkel, amelyeket az eddigi életükben nem láttak még soha. Hol vagyunk? – tették fel a költői kérdést, szinte egyszerre, de választ sehonnan sem kaptak.

Helén sírva fakadt, a fiúnak remegett a szája, hitetlenkedve bámulták az új világot, mely egy dologban hasonlított csak a Földre, hogy ugyanúgy, erőlködés nélkül kaptak levegőt. Megtapogatták a növényeket, keménynek érezték a leveleket, a madarak melléjük szálltak és nem féltek tőlük. Dávid megsimogatta az egyik tollát, az durván odacsapott a karjára. Meglehetősen meleg volt.  A vörös nap szemmel láthatóan haladt az égen, nem győztek ámulni.

-         Ha ez így halad, mindjárt lemegy és sötét lesz. Itt biztosan rövidek a napok. Hol fogunk aludni? Mit eszünk?  Mi a fene ez a hely? Haza akarok menni! – kiabálta sírva Helén.

-         Nem tudom! Menjünk valamerre, hátha találkozunk emberrel.

 Elindultak lefelé, gyenge légáramlást éreztek, de szinte észrevehetetlen volt.  A növényzet egyre bujább lett körülöttük, de fát még egyetlen egyet sem láttak. Egy furcsa növényen sok madár ült és a középen nőtt, hatalmas kukoricacsőre emlékeztető termését csapkodták a csőrükkel, levelei a banánfára emlékeztettek. Közelebb menve látták, hogy puha narancssárga göbök borítják a hatalmas torzsát. Dávid óvatosan kimart belőle néhányat, és a szájához emelte. Helén ijedten verte ki a kezéből.

-         Ha meghalunk tőle, akkor meghalunk, ha nem eszünk, akkor az éhségtől pusztulunk el. Vizet is kell keresnünk, kell itt lennie valahol, mert különben nem lenne ilyen dús a növényzet nélküle – mondta Dávid elkeseredetten.

-         Igazad van, együnk belőle.

Odamentek a növényhez, a madarak arrébb rebbentek, és egy-egy marék gyümölcsöt a szájukba tömtek. Édes volt ragacsos, de ehető. Később egy kicsit morgott a hasuk, de nem lett bajuk. Elhatározták, hogy addig mennek, amíg nem találkoznak ennek az idegen planétának a lakóival. Elfáradva behúzódtak egy szikla alá, mert úgy tűnt számukra, hogy mindjárt sötét lesz, a napnak csak a fele világított a horizontról.

Még mélyen aludtak, amikor egy árnyék vetődött rájuk, egy idős nagy szakállú férfi állt előttük. Teljesen ruhátlan volt. Egymásba kapaszkodva ijedten néztek rá.

-         Honnan jöttetek?

-         A Földről. Te hogy-hogy tudsz a nyelvünkön? – kérdezte Dávid.

-         Én is onnan jöttem, csak nagyon régen, és egyedül maradtam, mert sokan voltunk ám, de mind meghaltak. A vén tükör hozott át minket, és az volt a feladatunk, hogy benépesítsük ezt a bolygót, de nem sikerült. Aki meghalt, az megbukott a próbán, én magam már nem sokra megyek ezzel a feladattal.  Biztosan ti vagytok az új próba utasok. Tudok segíteni nektek, talán úgy sikerül, de ahhoz nagyon össze kell szednetek minden erőtöket, kitartásotokat, mert különben elpusztultok. Nincs visszaút, törődjetek bele a sorsotokba, és csak a feladatra koncentráljatok. A feladat a megtelepedés, a túlélés, a gyermeknevelés. Időtök rengeteg, egy egész emberi élet.

A két fiatal nem szólt semmit, csak lehajtották a fejüket és elindultak az öreg után egy új világba, amihez foghatót még nem sokan láttak.