KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2013. január 20., vasárnap

A próba (harmadik rész)



Kétségek

Már mindketten bóbiskoltak, amikor az öreg szakállas kivette a húst a kövek közül, azaz inkább kidobta a gödörből két bot segítségével, mert olyan forró volt. Félve ízlelgették, de látva, hogy az öreg milyen mohón falja, ők is nekibátorodtak és beleharaptak a húsba. Íztelennek érezték, úgy látszik itt nincs só, csak a tengerben, de legalább nem keserű, mondogatták egymásnak. Minden élvezet nélkül némán ettek. Majd ittak a magukkal hozott vastag és üreges faágakban tárolt vízből. Az ágakat ott törték le a patakoknál lévő terjedelmes bokorról az utolsó íz után, hogy ne folyjon ki az alján a keserű édesvíz. Nyugovóra tértek, behúzták a botokból összekötözött ajtójukat, lefeküdtek a puha hánccsal borított talajra, és az eget kémlelték az ajtón át. Hihetetlenül ragyogott az éjszakai ég, tele volt szikrázó csillagokkal. Helén csendesen sírt, az átélt feszültség az izgalmak ébren tartották őket. Mindketten azt remélték, hogy ez egy szörnyű rémálom csupán és reggel már otthon ébrednek, nem lehet, hogy az életük itt folytatódjon.
-         Az nem lehet, hogy itt éljük le az életünk! Inkább meghalok! Mivel érdemeltük ki ezt? Mivel? – zokogta a lány.
-         Ne sírj, mert reggelre biztosan otthon leszünk. Aludjunk, annál gyorsabban telik el az éjszaka – vigasztalta a fiú.
Még csak pirkadt, de a madarak már zajongtak, a hangjukra ébredtek, és szomorúan konstatálták a valóságot, nincs itt semmiféle rémálom. A valóság az, hogy a civilizációból kiűzettek, vissza az őskorba egy idegen bolygón, ahol még emlősállatokat sem láttak, csak hüllőket, madarakat, a tengerben élőket még nem látták, és nem figyelték a bogarakat sem. Egy biztos legyek és szúnyogok nincsenek. Ami itt ehető, az számukra rossz ízű, és még a víz sem olyan, mint amit megszoktak.  Rettenetesen féltek az ismeretlentől jövőtől, és az a gondolat is elborzasztja őket, hogy itt kell leélni a fiatalságukat, az egész életüket. Rá kellett ébredniük, hogy semmit sem tudnak a túlélésről, és nem képesek sokáig életben maradni a civilizáció nélkül, már nincsenek meg ezek a képességek bennük. Az öreg szakállas egy szívós ember, de csak egy a sok-sok ezer ember közül, akiben még maradt e képességekből valamicske, és mind testileg, mind szellemileg képes túlélni mindent, de azért már rajta is látszanak a kitaszítottság nyomai.
Kibújtak az odújukból a ragyogó napsütésbe, a kora reggeli hőségbe. Az öreg még ott ült az ajtajában, védve magát a napsütéstől, hiszen ruhátlanok voltak. Botjával rajzolgatott valamit, és teljesen elmerült a gondolataiban, nem vette észre a közeledő fiatalokat. Azok ezt látva megtorpantak, mert nem akarták megzavarni ezt az elmélyülést. Ott álltak zavartan, és téblábolva várták, hogy az öreg figyelme rájuk irányuljon.
-         Jó reggelt! Látom túljutottatok az első éjszakán, és a kezdeti ijedtségen. Nem akarlak benneteket áltatni, de a neheze még csak ezután fog jönni. Túl lehet mindent élni, csak azt kell jól megrágni, hogy érdemes e. Majd eldönti az idő, most menjünk a sziklákhoz madártojásokért, mert az evés fontos. Keveset kell a napon tartózkodni, mert káros, amint ettünk visszabújunk az odúnkba, és csak délután megyünk el a patakokhoz ennivalóért – mondta és elindult a parti sziklák felé.
-         Mibe hozzuk el? – kérdezte Dávid.
-         Semmiben, ott helyben annyit iszunk meg, amennyi belénk fér.
-         Én nem iszom meg nyersen a tojást! – kiáltotta sírva Helén.
-         Akkor ne idd meg, majd megiszod holnap – legyint az öreg.
-         Főzzük meg, vagy süssük meg kövön!
-         Kövön megsütés fáradtságos, de ha akarod, akkor csak hozz el néhányat, és megcsináljuk, van időnk.
Itt a fészkelő helyeken a madarak már nem voltak olyan szelídek, durván odacsaptak a kezükre, ha a tojások felé nyúltak. A csőrük erős volt és éles, sebeket ejtettek, de az éhség nagyúr, eltűrték. Az öreg mindig egy bottal járt, eddig nem tudták miért, azt gondolták, hogy csak kedvtelésből hordja magával. Ők is letörtek egyet-egyet maguknak, biztos ami biztos, ezentúl náluk is lesz. Az öreg minden tojást megrázott, csak azt itta meg, ami nem lötyögött, az friss volt, így hát ők is rázogatni kezdték a begyűjteni valókat. A táborhelyen az öreg előhozott egy hatalmas lapos követ és rátette két nagyobb kőre, meggyújtotta alatta a puha háncsot azzal a gyönyörű átlátszó kővel a napsugarak segítségével. A forró kőre egyszerűen ráütötte a tojásokat, amelyek olyanok lettek, mint az otthoni tükörtojások. Helén ezt is zokogva ette, nem tudott megnyugodni, arca puffadt volt a sok sírástól. Az öreg szerint, majd beletörődik a sorsába, de Dávid attól félt, hogy belebetegszik.
-         Azt szép követ itt találtad? - kíváncsiskodott Dávid.
-         Ha arra gondolsz, amivel a tüzet gyújtom, akkor igen. Ez gyémánt, bármerre mész a hegyek között, mindenütt találsz ilyeneket, és aranyat, rengeteg aranyat, de nem ér az semmit, mert nem tudjuk felhasználni semmire, csak a gyémántot tűzgyújtásra.
Dávid és az öreg elmentek a patakokhoz vízért, Helén bebújt az odúba, összegömbölyödött a sarokba és álomba sírta magát.
Az úton az öreg megpróbálta megértetni Dáviddal, hogy a lányt ki kell hozni ebből az elkeseredett állapotból, mert nem lesz jó vége, Dávid egyedül marad, és akkor elbukták a próbát, keserves magány vár rá.
-         De hiszen itt vagy te is!
-         Nem sokáig, érzem, beteg vagyok, ha nem is látszik, de én tudom. csak legyen annyi időm, hogy mindent megmutassak nektek.
Hirtelen elsötétült az ég, távoli morajlást hallatszott. Az öreg szakállas izgatottá vált, és egyre szaporábban szedte a lábait. Útközben elmondta a fiúnak, hogy itt a villámcsapás sokszorosa a Földi villámcsapásoknak a vihar ideje alatt, be kell bújni az odúba, mert aki kint marad, azt hamar agyonütheti. Már volt rá példa, két társa is így pusztult el. Hagyjátok nyitva az ajtót, mert néha a madarak is bemennek menedéket keresve.
Dávid bebújt az odúba, nézte az alvó lányt, azon gondolkodott, hogy felébreszti, nehogy megijedjen az égzengéstől, de elkésett. Olyan irdatlan fülsiketítőt dördült, hogy beleremegett a hegy. Helén sikoltva ugrott talpra és kirohant a szabadba. Dávid alig érte utol, visszarángatta a barlangba. Az órákig tartó égzengés alatt egyre több madár jelent meg a bejáratnál, és egy cseppet sem zavartatva magukat, betotyogtak a legsötétebb sarokba Helén mellé. A lány eleinte elhúzódott tőlük, de később már közöttük ült csendesen, még a sírást is abbahagyta. A vihar elülte után felragyogott a fény, és mindenki kiment a szabadba. Mindenfelé tócsák keletkeztek és kisebb patakok, a madarak ittak, Helén is lehajolt és belenyalt egy pocsolyába.
-         Ez nem vörös, nem keserű, ez olyan, mint az igazi víz! – kiáltotta és mohón inni kezdett.
Dávid nézte a lányt, aki végre abbahagyta a sírást, de a kétségei nem szűntek, félt a jövőtől nagyon.

1 megjegyzés:

  1. Jega!

    Nagyon is megütöd a mércét!
    Ha gondolod, választok Tőled műveket, s, ha rájuk mondod az Áment, továbbítom őket a bírálók elé!
    Emailben jelentkezem.

    Puszi!

    VálaszTörlés

Kedvenceim