Beletörődés
Az eső
mindent felüdített, embert, állatot és növényt. A levegő tisztább lett, igaz
párásabb is egyben, de valahogy kellemesebb. Csodálkozva látták, hogy a madarak
tömegesen szállnak le, jönnek minden felől és a talajt figyelik. Hirtelen
gusztustalan fekete férgek, vagy inkább százlábúak másztak elő, mint nálunk a
földigiliszták eső után, és madarak mohó sietséggel kapkodták össze őket. Helén ijedten menekült be a barlangba, félt és
undorodott tőlük. Az öreg megnyugtatta őket, hogy ártalmatlanok, megsütve egész
jó ízük van, és kiváló fehérje forrás. Dávid megfogadta, hogy sohasem fogja
megkóstolni, még nem sejtette, hogy ez is a betarthatatlan ígéretei közé fog
tartozni.
- Menni kéne
már a patakokhoz a vacsoránkért! – kiáltott az öreg és lehajolt a botjáért.
Dávid
gyöngéden felsegítette a lányt és egymást átkarolva elindultak a vén szakállas
után. Útközben az öreg a másnapi teendőiket sorolta, és minduntalan hozzátette,
hogy sok mindent kell megismerniük, és nincs erre sok idő. A fiatalok nem
értették egészen mire céloz, de a sejtéseik annyira riasztóak voltak, hogy rá
sem mertek kérdezni. Lehet, hogy csak zavarodott az öreg a magánytól, ettől a
nyomorult élettől. Bár Dávid éles szeme észrevette, hogy az öreg, bizony
öregebbnek látszik a koránál. Hatvanévesnek mondja magát, de aggastyánt látott
maga előtt. Fürgén járt ugyan, de csont sovány, amin nem csodálkoztak nagyon,
de a bőre is betegnek látszott. A hátán nagy elburjánzott fekete tarka
anyajegyek voltak láthatók, a bőre nagymértékben elráncosodott, és
pörsenésekkel tarkított volt. Egyértelműnek látszott a napártalom. Lehet, hogy
rákos, gondolta Dávid, azért siet annyira, hogy átadja az ismereteit.
Útközben
megálltak és a szakállas megismertette őket egy másik gyökérfélével, ami nagyon
tápláló, de az íze ennek sem volt fenséges. Ám amikor megálltak egy hatalmas
kereklevelű bokorfélénél, és megkóstolták a piros cseresznyéhez hasonló lédús
termését, csettintettek, ez már igen, ez finom, örvendezett Helén. Az öreg
megnyugtatta őket, hogy ezek a gyümölcsbokor félék folyton termőek, egyszerre
van rajtuk virág, és termés is. A patakokhoz érve megfürödtek és kortyolgattak
a keserű édesvízből. Ami az öreg szerint azért keserű, mert átfolyik a hegyeken
és valamelyik ásvány teszi azzá.
- Na, ideje
megfognunk két piros csőrűt, nem csak zöldségeken él az ember – mondta az öreg,
és ezzel, máris nyakon csípett egyet.
Visszaballagtak
a szállásukra, és a vacsorát már teljes egészében nekik kellett elkészíteni.
Helén irtózva, szinte minden tennivalót Dávidra hárított, nem bírt a lenyúzott
állatokhoz érni. Eddigi életében csak elkészítve látta a húst, ami nem
emlékeztette az állatra. Ha a
csirkemellet harapta, eszébe sem jutott a csirke, de így, hogy nekik kell
megölni, lenyúzni, kibelezni és megsütni, ez egészen más. Lehet, hogyha már
látott volna ilyet gyerek korában, hozzászokott volna, de most felnőtt fejjel
ez már elborzasztotta. Azon gondolkodott, hogy inkább vegetáriánus lesz, itt nem
lesz nehéz azzá lenni. Dávid, azt ajánlotta, hogy ezt felejtse el, mert
szüksége van az állati fehérjére is.
Amíg a hús
puhult, az öreg bevezette őket egy helyiségbe, ahol világosabb volt, mert az
ajtónyílást szokatlanul nagyra készítették, és a szép simára csiszolt falakon
naptárat vezetett a vén szakállas. Ha
körbenéztek, ott volt a falakon a sok év, amit az öreg itt töltött el. A
fontosabb dátumok be voltak karikázva és alá volt írva az esemény. Az érkezésük
napjához ez volt írva „egy fiatal pár próbára érkezett a Földről”.
- A naptár
csak néhány éve lett pontosabb, mert évekig tartott, míg rájöttem, hogy hány
nap alatt kerüli meg ez az elátkozott bolygó a napját. Egy szép fényes csillag
rendszeres megjelenése vezetett rá. A
kettőszáz ötvenkét napot elosztottam egyenlő részekre, így jött ki, hogy egy
hónap itt negyvenkét nap, és az év hat hónapból áll. Lehet, hogy ez nem pontos,
de a tájokozódáshoz elegendő. Ha reggel
felébredsz Dávid, gyere át, és tégy egy rovást, soha ne feledd el, mert később
összezavarodsz – mondta az öreg és fáradtan letelepedett az ajtó elé.
Nagy nehezen
kibányászták a vacsorájukat a sütő gödörből, és elégedetten nekiláttak az
evésnek, Helént kivéve, mert ő megint csak nyalogatta piszkálgatta a húst. Az
öreg sem volt nagyétkű, de egy keveset mindig evett. Az este megint nem múlt el
sírás nélkül, de most Dávid sem tudta könnyek nélkül vigasztalni a lányt,
nagyon szerencsétlennek érezte magát.
A reggelt a
madarak hangoskodása jelezte, az öreg már kint ült az ajtaja előtt és várta
őket. Helént rendkívül zavarta a vécé hiánya, mert nem mert egyedül elmenni
messzire. A pisiléshez is a fiú kísérete kellett, nagyon messzire mentek, egy
nagy gödörhöz, és abba kellett elvégezni a dolgukat. Még jó, hogy néhány
nagyobb bokor volt a szélén és abba megkapaszkodhatott.
Megették
reggelire a maradék húst és elindultak az öreg után, aki ma nagyon titokzatos
volt, mert nem mondta meg hova mennek.
Befelé indultak, neki a hegyeknek, igaz nem voltak azok olyan magasak,
de azért beleizzadtak a mászásba. Amikor már két hegyen is átjutottak egy vad
sziklás táj tárult a szemük elé, a levegő kénes szagúvá vált. Az öreg megmutatta nekik, hogy itt sok kis
átlátszó követ találnak, azaz gyémántot, amit a tűzgyújtáshoz használhatnak, és
megmutatta a sziklákba zárt aranyat is. Helén és Dávid csak meresztették a
szemüket. Elvitte őket a fekete
sziklákhoz, ahonnan a naptár írásához hoztak alkalmas szikladarabokat.
- Most
átmegyünk ezen a hegyen is, mert a hátunk mögül fúj a szél, és amit ott láttok
az ennek az átkozott bolygónak a belseje. Veszélyes hely, ne gyertek ide sűrűn.
Átmásztak a
sziklás hegyen, nehéz volt, mert a sziklákat felforrósította a nap, és égette a
kezüket, lábukat, de megérte a fáradtságot, mert ami a szemük elé tárult, az
lélegzetelállító volt. Előttük egy hatalmas szakadék tátongott, lent a mélyén
vörös láva fortyogott, mint a Földön a lávatavak. Morgott, pufogott, gőzök,
gázok szálltak fel, de szerencsére elvitte őket a szél.
- Mi lesz,
ha ez kitör? – kiáltott Helén kétségbeesetten.
- Nem
hiszem, mert ez nyitott, mióta itt vagyok ez mindig így fortyog, nem változik
semmit.
Dávid nem
győzött betelni a félelmetes látvánnyal. A visszaúton, jóllaktak egy fügéhez
hasonló gyümölccsel, csak ez szaporátlanul kicsi volt, édes és vékony héjú, de a
madarak is nagyon szerethették, mert tele volt madárpiszokkal a fa. Nagyon
elfáradtak mire hazaértek, a lábuk sebes volt a szikláktól, szomjaztak, de
ahhoz le kellett volna menni a patakokhoz, inkább befeküdtek a hűvösbe és
mélyen elaludtak. Az öreg árnyéka jelent meg az ajtóban mikor felébredtek, az
nem szólt semmit, csak elindult, és ők lehorgasztott fejjel követték. Dávid
ránézett a lányra és abban reménykedett, hogy beletörődik a
megváltozhatatlanba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése