Sok mindennel álltam én hadban az életem során, de az ellenfeleimet sorra magam mögött hagytam, de egy ellenség folyton a sarkamban maradt. Azt gondoltam, ha végre elérem a jól megérdemelt pihenést, harminckilenc, ledolgozott munkásév után, végre legyőzhetem, és oly időtlen leszek, mint kora gyermekkoromban. Tévedtem, rá kellett jönnöm, hogy Ő az én örök ellenségem, kísérni fog, amíg élek, a harcom vele soha nem szűnő. Az ádáz ellenség, nem más, mint az IDŐ.
Igen az idő, az elmulasztott, a mindig kevés, a könyörtelen, az egyre rohanóbb, a távolságot tartó, az-az átkozott idő, mely mindennek elejét és véget adó, az örökké haladó. Az idő, a napot napra rakó, tavaszt nyárba, nyarat őszbe forgató, rideg telet hozó, éveket számolgató. Az én örök ellenségem az áldott és átkos idő.
A harcot, tudom jól, megnyeri. Egyszer, otthagy valahol lelketlen, megy tovább rezzenéstelenül, a győztesek elégedettségével, morzsolja tovább a perceket, de a mi harcunk végét egy fejfa jelzi, melyen a két évszám mutatja a harc idejét.
Hát kérem szépen... az Idő elég kemény sztorikat hord a tarsolyában.
VálaszTörlésTetszik ez a gondolatmenet, bár én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy sikerül kifejetetten jó viszonyt ápolnom az idővel. Van egy érzésem, hogy a Te is inkább csak megszokásból nevezed ellenségednek!
VálaszTörlésHát Kedves Sándor nem megszokásból, én valóban örökké harcban állok vele, mert ilyen a természetem. Nem akarom figyelembe venni a koromat, és ez a baj, vagy talán nem is az, mert ha időtlen leszek, az már nem én leszek.
VálaszTörlés