A halál érintése

„ Az ember még az életét sem ismeri, hogyan akarja ismerni a halált?” Konfuciusz

                                                                                                                       

Ez a történet sem az itt leírt első szóval kezdődött. A mostani események előtt, melyeket papírra vetett az emlékezet, sok minden megesett, hajdani létezésüket talán csak néhány megbujt utalás jelzi majd.

A háromágyas kórterem ablaka, ajtaja kitárva, a hőséget ez sem enyhíti, az éjszaka forró. Ülök az ágyam szélén, magamban, izzadtan várom a reggelt, néha megmosdok, egészségesen sem lehet aludni a harminc fok feletti hőségben, de százharminccal robogó szívvel végképp nem. Itt csak várok, mindig valamire, vizitre, orvosra, vizsgálatra, az idő múlására, a hőhullám végére, a hazajutásra. Nappal zajok, folytonosan, szinte már mindről tudom, hogy mi okozza, honnan jön, mi következik. Csak aludni nem lehet benne, néha legyőz a kialvatlanság, elnyom az álom, de csak nyúlfarknyira.

Férfias lépések, hangok, kocsizörgés, vajon hova viszik?  Hozzám, már ketten vagyunk, az ablak melletti ágyba teszik a hölgyet, úgy ránézésre velem egykorú, szóval túl a hetvenen, az biztos. Később megtudtam, pontosan hetvenhárom, mert ugye a betegek egymás korát, betegségét, családi állapotát már az első nap megosztják egymással. Sietve jön a nővér, beköti az infúziót, majd meghagyja a hölgynek - szigorú hangon – inni kedves, de felkelni tilos, pisire nem lesz gondja, mindjárt bekötöm a katétert is.  Később az orvos is beért a szobánkba, hosszasan nézte a hölgy lábát, majd ő is szigorúan meghagyta, hogy tilos felkelnie, mert tüdőembólia gyanús. Holnap viszik CT-re. Csend lett. Mindketten a plafont néztük, a hölgy ijedten emésztette a hallottakat, én meg csak hallgattam. Félelmét látva az ágyához léptem, a bemutatkozás után megeredt a nyelve, az életéről a mostani betegség kezdetéről, és mindenről, ami eszébe jutott csak beszélt és mesélt. Az ismerkedés, a társalgás kicsit segített leküzdeni a félelmét.

A lába rettentően vörös volt térdig, szerinte ez már szép, mert ennek előtte bíbor színben játszott.

- Nem hiszem el, hogy ettől lettem rosszul ma reggel – ingatta a fejét hitetlenül, látva, hogy én is megbámulom a lábát.

- Azt mondják, a trombózistól kaphatunk tüdőembóliát – mondom okoskodva, de nagyon halkan. Csak néz, mintha nem is hallotta volna mit mondok, tovább beszélt.

- Hát tudod én negyven évig csapos voltam, de minden betegséget csak jóféle pálinkával gyógyítottunk akkoriban. Ezt a beteg lábat is azzal kenegettem, de hiába, a mai pálinkák sem az igaziak, orvos lett a vége. Most meg ez a rosszullét, pedig a lábam már szépen javult. Fel sem kelhetek, pedig egy cigi jólesne a nagy ijedtség után. Remélem, egy hét múlva már csak hazamehetek.

A folyosón idegen hangok, Az új betegtársam felnőtt fiai jöttek, táskákkal, sok-sok vízzel, finomsággal, mindennel, ami a korházi léthez elengedhetetlen. Zavartan, mert nem szoktak hozzá, hogy az anyjuk beteg, hangosan unszolták, hogy egyen, igyon eleget. Hiába mondogatta szegény, hogy most nem kívánja, majd később mindenből eszik.

A szobában csend, talán még aludtam is egy kicsit. Az ételhordó kocsi zajára riadtam fel. De jó már dél van. Itt sosem éreztem éhséget, de a levest mindig megettem, ebben a kórházban húslevessel szolgáltak minden délben, csak a levesbetét változott. Ezzel nem is volt semmi baj, ezt mindenki megette. A hölgy is magába erőltetett néhány kanállal, majd bágyadtan leejtette a kanalat.

- Valahogy nincs kedvem enni, hiába erőltetik, nincs étvágyam – mondta halkan.

- Majd megjön újra az étvágyad, ha meggyógyulsz. Csak igyál eleget – feleltem én is, mint a többiek.

- Olyan érzésem van, hogy nekem már soha nem jön vissza az étvágyam. Bár rágyújthatnék, az most jólesne.

Nem feleltem, felesleges lett volna, csendben maradtam, hátha elalszik, legjobb, ha az ember átalussza a betegségét – gondoltam, de a csend nem tartott sokáig. Új lakót hoztak a középen álló üres ágyba. A néni idős, nyolcvan fölötti, a hőség és az öregség betege volt szegény - fulladt. Ő is átesett mindenen, ami az új betegeknek kijár, Kapott oxigént, bekötötték az infúziót, kikérdezte az orvos. Csend lett, mind a hárman aludni próbáltunk, de csak egy kis csendes pihenő lett belőle, egészen addig, míg egy újabb látogató meg nem törte az áldott csendet. A nénihez jött a fia és a menye, majd az infúzió lejárta után a menye nagy üggyel, bajjal le is fürösztötte.

Esteledik, az ablaknál állva bámulom az utca forgalmát, az autó sok, de nincs tömeg, a hőség otthon tartja az embereket. Hátamon érzem a tüdőembóliás hölgy tekintetét, megfordulok, Furcsa tekintettel bámul.

- Nincs semmi gond? Segítsek valamiben?

- Segíteni kellene felállnom, lemehetnénk a földszintre cigizni.

- Nem mehetünk le, nem kelhet fel.

- Tudom, nem is megyek, a földszintet úgyis átépítik, óvoda lesz lent, ide fogom hozni majd a gyerekeimet is oviba.

Ekkor látom, hogy nem is engem néz, mintha mögém bámulna. Azt hiszem, nála már keveredik a valóság, az emlékezettel. Biztosan fárad, nincs már egészen ébren.

A nővérek morcosak, sok a súlyos beteg, nagy a hőség. Az este mozgalmas, a nénit kísérgetem fél óránként az illemhelyre, viszem az infúzióját utána, vízhajtót kapott. Késő estére csend lett, csak az utca zaja hallatszik a kitárt ablakon át. Zuhanás zajára riadok fel, a hölgy megpróbált felkelni, de rázuhant az ágyára, kitépve minden madzagját. Rohantam a nővérekért. Ketten jöttek helyre rakni a beteget és vezetékeit. Az idegesebb hangosan kiabált szegénnyel, ő csak némán nézett rá, látszott, hogy semmit nem ért már, fogalma sincs, miért szidják. Végre elnyomott az álom, de nem sokáig, rápillantok a hölgyre, ismét ül az ágya szélén. Óvatosan szólok neki – le kellene feküdni!

- Hova?  Mindjárt felöltözök, majd otthon lefekszem.

- Ide az ágyra, itthon vagy – felelem neki, miközben szemrevételezem a vezetékeit, szerencsére a helyükön vannak.

Lassan eldől, és úgy néz rám, mintha teljesen ébren lenne.

- Kutya meleg volt ma, de én mintha fáznék most, kevés ez a lepedő, jó lenne egy paplan. Ráterítem az ágya végében összehajtott paplant. Hálásan köszöni. Hát talán most már béke lesz reggelig, aludni kellene, de csak remény maradt a csend, mert egy óra múlva, a hölgy kitépett mindent és ült az ágya szélén, motyogva.

- Úgy rá gyújtanék, de nem látom. merre van az ajtó?

A nővér bekukkantott, nem kellett ébresztenem. Csendben lefektette a hölgyet, helyrerakta a kicsúszott vezetékeit, és felszerelte az ágyára a rácsokat.

Gyorsan reggel lett, nem sokat aludtunk. Az ablaknál ülve olvasgattam, néha rápillantottam a hölgyre, sápadtan feküdt hanyatt, a szemei nyitva, de furcsa merev tekintettel bámulta a plafont, mintha átlátna rajta. Hozták a reggelit, hozzá sem nyúlt. Morgolódtak vele a nővérek, mert nem eszik, nem iszik, de ő nem felelt semmit. Néha, halkan motyogott valamit, nem lehetett érteni. Amikor a fiai jöttek, nem beszélt velük, de ők ezt nem is vették észre, annyit beszéltek, egymás szavába vágva. Délben a nővér szó szerint meg akarta tömni darakásával, de ingerülten ott hagyta, mert a falat a hölgy szájából kifordult. Nem nyelt.

Álltam az ágya végében, és néztem, eszembe jutott a haldokló anyám, ugyanilyen ijedt szemekkel nézett rám. Mindannyian, kevés kivétellel így halunk meg, idegen kórházi ágyban, fehér falak között, kiszolgáltatva, félig ebben a világban, de lelkünk már távozóban, inkább odaát. Emlékeink összemosódnak a valósággal, félelem lesz úrrá rajtunk. Nem a haláltól, a bizonytalanságtól rettegünk.

Hirtelen rám néz, teljesen tiszta tekintettel, és megszólal – Nem értem minek gyötörnek az evéssel, tudhatnák, hogy aki halni készül, az már nem éhes.

- Dehogy halsz meg! Egy hét és már otthon leszel.

- Hamarabb hazaérek én.

- Azt nem hiszem, még sok infúzió lefolyik, mire meggyógyulsz.

- Majd meglátod! – azzal elfordult és nem szólt többet.

Miután ráébredtem, hogy ebben a hőségben, és ilyen éber éjszakák után, hiába a gyógyszeres kezelés, én is hölgy sorsára jutok. Saját felelősségemre hazamentem, Otthon beállítottam a klímát húsz fokra, lehúztam a redőnyöket és öt órát aludtam egyfolytában. Mire felébredtem a szívem újra normál tempóval vert, vége volt a ritmuszavarnak.

Egy reggel, úgy másfél hét múlva, olvasom az újságban a gyászjelentéseket, Látom a hölgy nevét. Hát mégiscsak igazat mondott, tudta.

Halottak napján

Hol a holtak birodalmának kapuja nyílik, ott lenyugszik a fénylő nap, ott a hold kel sötét árnyaival. Gyertyák fénye táncol, az élő szemében a régmúlt emléke fel-felvillan. Nyirkos őszi ködök permetezik a hulló leveleket. hideg szelek kergetik az utak mentén gyűlő avart. Színes virágok, szomorú koszorúk, az emlékezés bús fényei mutatják az élőknek a holtak útját. Ki egykor nevetve szaladtál, az utolsó utadon, megcsendesülve ülted meg Szent Mihály lovát Hajdani létezésed beleégetted szeretteid emlékezetébe. Míg ők élnek, te addig létezel.

Mikor gyerek voltam

Csak vendégek vagyunk ebben a fénytől ragyogó világban, melyben egy röpke kis időre itt ragadunk. Nem hozunk ajándékot, csak önmagunkat, a reményeinket egy szép életben, egy szerencsés sorsban. Ha majdan kilépünk az ismeretlenség sötét kapuján át a holtak birodalmába, nem viszünk semmit magunkkal. Elhagyunk mögöttünk mindent, szerzett értékeinket, a szeretet kincseit, a boldogságunk apró lángjait, a földi élet keserveit, gyerekeink ölelését, unokáink kacaját, és az életünk legszebb emlékét, a gondtalanul boldog gyermekkort.

Emlékeink az életünk ajándékai, egyetlen kapcsolatunk a múlttal. Peregnek az évek, egyre gyorsabban, és mi rakjuk szép sorba a polcokra - agyunk emlék raktárában - a jókat, a rosszakat, a sorsfordítókat, az emberpróbálókat, és a  szívet melengetőket. Őszbehajlón sokszor elmerengünk egy-egy mélyről felhozott emléken, és boldogan mosolygunk, mert az emlékezés nagy ajándéka, egy öreg felejtő agynak. Már csak a szépre emlékezem, mondjuk. Valóban a szép és jó emlékeket a könnyen elérhető helyre tettük, a rosszakat, mindig jó mélyre dugjuk, hogy ne is találjuk meg azt soha. Furcsa módon, vagy talán nem is, hogy a régi, gyermekkori, fiatalkori emlékeinket, könnyedén kapjuk elő, gondosan leporolva, megszépítve azokat. A boldog fiatalság emlékei, egy édeni világot mutatnak, pedig amikor benne éltünk mindebből, szinte semmit nem éreztünk. Na persze, ha megismertük volna az öregséget - paradox módon, fiatalon - rögvest értékeltük volna az ifjúságunkat.

Egy öregember ült a padon, nézte a vidám fiatalokat, felsóhajtott, - tudja kedves, én az emlékeimben mindig fiatal vagyok-  mondta. Az emlékeinket néha egy illat, egy szín, egy életjelenet, egy ház, egy utcasarok, olykor egy hang is előidézi. Ha egy forró álmos nyári délelőttön a távolban tyúk kotkodálást hallok, biztosan az öreg ház, melyben felnőttem,  jelenik meg az emlékeim képernyőjén. Ha téli éjszakán süvöltő szél hordja a havat, tüstént a téli temető jelenik meg, ahol a szeretteim nyugszanak. A kendőről, nagyanyámra emlékezem, ahogy a székhátára teríti, kisimogatja, majd letekeri a kis kontyát, kibontja a fonást, és lassú mozdulatokkal kifésüli a haját. A májusi hársfa illat, a kerítésekre omló futórózsák, a csodálatos tavaszt, a boldog időket idézik fel. Édes mézeskalács illata a régi nagy teleket, karácsonyokat juttatja eszembe.

Eljön az idő, ha megérjük, hogy már csak az emlékeinkben élünk, a jelenből semmit nem teszünk az emlékezés polcaira, hisz már roskadoznak, teleraktuk az életünkkel, akkor mindennap eszembe jut majd, milyen is volt az a bizonyos gyermekkor, az én gyermekéletem. 

Az ötvenes évek színe számomra a szürke, poros utcáival, romos házaival, szegénységével, de mindezt mi nem láttuk gyerekként, mi gondtalanul szabadok voltunk, előttünk a titkokkal teli, csodálatosnak hitt jövő állt még. A mai gyerekeket, csak őrzött gyerekeknek nevezem, kiket agyonféltenek, igaz a világ teljesen megváltozott, több a rájuk leselkedő veszély. Mi félelmeink mások voltak, még ismertük az éhség gyomor facsaró érzését, azt a vágyakozást, mely a kirakatüveghez lapította orrunkat, bámulva a számunkra elérhetetlen kincseket. Mi még féltünk az iskolai körmöstől, amit büntetésként osztottak, a pokol tüzétől, ami a rosszaságainkért járt a plébános úr szerint, de mindezekért kárpótoltak bennünket a szabadon szárnyaló fantáziánk, és a magunk által kitalált játékok. Minden játék lett számunkra, még a munka is, ami a mi korunkban egyáltalán nem volt tőlünk idegen. Igen a munka, melyről a kukorica kapálás, krumpli töltés, a nyáresti locsolás, melyben nekem jutott a legnehezebb feladat, mint a legidősebb gyereknek, a kútból felrángatni a teli vödröket, a forró nyarak, a selyemhernyók, a fülledt padlás, a megmászni való eperfák. Nem hagyhatom ki az alföldi nyarakat a nagyszüleim tanyáján, ahol a napjaim szintén munkával teltek, az lett a játékom. Boris tehén kipányvázása, itatása, a szénagyűjtés, a gyümölcsszedés, szőlő kötözés, még sorolhatnám.

Ám a munka és iskola mellett sok minden másra, sőt csínytevésre is maradt időnk, például a gyümölcslopásra, ami bocsánatos bűn volt, és néhány miatyánk után felejthető. A mi időnkben, a falusi gyerek, csak így jutott friss gyümölcshöz.  Igaz néha úgy belakmároztunk éretlenből is, hogy alig tudtuk elhagyni a budi ajtót. A nyári fürdőzésekre jó emlékezni, a gyorsfolyású Lajta vizében tanultunk meg úszni, magunktól. Kezdetben, mint a kutyák, majd a bányatóban ellestük a szabályos úszás fortélyait is.

Az ötvenes években minden utcában, az első házon ott ordított a hangosbemondó, ami elvette a kisbírók kenyerét, de mi szerettük, mert néhanapján az aktuális slágerek harsogtak belőle. Rádiónk csak a hatvanas évek elején lett, imádtam, ez volt az első igazi kapcsolatom a külvilággal, a mozin kívül. Már nagylánnyá serdültem, mire tévénk is lett.

A téli nagy havazások idején a gumicsizmánkba anyánk kapcát tekert a lábunkra, hogy ne fagyjon meg, a kezünk úgyis vérvörös lett a hidegtől, elég volt azt melengetni, a mi gyerekkorunkban nem volt divat a kesztyű, igaz a nagy hógolyó csatákban el is ázott volna.

Amikor nagyobbak lettünk már a főzésben is ügyeskedtünk, a paprikás krumpli volt a kedvencünk, de sütöttünk palacsintát is, igaz azt anyánk keverte be a munkába indulás előtt. A tűzmester az öcsénk volt, vele hordattuk be a gallyat, amit apróra tördelt és folyton rakta a kályhába, Egy alkalommal nagy fába vertük a fejszénket, csirkét vágtunk vele a fatuskón. Kadét kutyánk sikeresen elkapott egyet, alig bírtuk kitépni a szájából, hogy ne menjen kárba a még rugdalózó állat, hát elhatároztuk, hogy megfőzzük. A húgom fogta a fejét, az öcsém a szárnyát, én a lábait, és a szabad kezemmel lefejeztem. A leforrázása sem volt semmi, még a bőre is lejött, úgy nyúztuk meg. a kibelezés már nem volt gond, azt láttam anyámnál. A csirkepörköltről, csak annyi fogalmunk volt, hogy piros a leve. A hagymáról nekem volt némi fogalmam, mert azt én hoztam be mindig a kertből. Zsír nélkül nem sül meg a hagyma, a lé a paprikától lesz piros, biztos kell bele víz és só is. Ennyi szakácstudománnyal megfőztük a mi piros levű csirke levesünket, el is fogyott, és anyánk megdicsért bennünket. Nálunk minden étel elfogyott, nem válogattunk.

Ha ezt az írásomat, véletlenül egy mai serdülő kezében felejteném, biztosan nagyon megsajnálna minket, és sanyarúnak érezné a mi gyerekkorunkat, pedig mi soha egy percig nem éreztük annak. Nyárestéken, az utca összes gyereke az utcán játszott, ipi-apacsot, vagy király-király adj katonát, egészen a besötétedésig. Télen összejártunk, malmoztunk, sakkoztunk, és ország, városoztunk. Ruháink azok nem voltak valami fényesek, agyonhordottak, agyonfoltozottak, többnyire kinőttük őket. A nyarat egy glottgatyával, aminek az alsó szárába lányoknál gumit fűztek, és egy kinőtt iskolai tornatrikóval átvészeltük. Ünnepi ruhánk kettő volt, egy iskolai, és egy kis nyári ruha, amiben a búcsúban pipiskedtünk, körhintáztunk, zenét hallgattunk. A cipő drága holmi volt, ezért a szekrény mélyén lapult az ünnepi, kint pedig tornacipőben, vagy mezítláb játszottunk. Ha belegondolok, nem is kellett sok szekrény, nem úgy, mint manapság, tele a szekrény az alig hordott ruhákkal.

Emlékeimben az álmodozások korának nevezem a gyermekéveimet, reggelente csak azért aludtam tovább, hogy befejezhessem az álmaimat. A vén orgonabokor védelmében megbújva azonosultam az éppen akkor olvasott regény hősnőjével. Ezek a régi álmok szépek voltak, de soha nem valósultak meg, de ha visszagondolva rájuk, örülök, hogy voltak.