Mikor gyerek voltam

Csak vendégek vagyunk ebben a fénytől ragyogó világban, melyben egy röpke kis időre itt ragadunk. Nem hozunk ajándékot, csak önmagunkat, a reményeinket egy szép életben, egy szerencsés sorsban. Ha majdan kilépünk az ismeretlenség sötét kapuján át a holtak birodalmába, nem viszünk semmit magunkkal. Elhagyunk mögöttünk mindent, szerzett értékeinket, a szeretet kincseit, a boldogságunk apró lángjait, a földi élet keserveit, gyerekeink ölelését, unokáink kacaját, és az életünk legszebb emlékét, a gondtalanul boldog gyermekkort.

Emlékeink az életünk ajándékai, egyetlen kapcsolatunk a múlttal. Peregnek az évek, egyre gyorsabban, és mi rakjuk szép sorba a polcokra - agyunk emlék raktárában - a jókat, a rosszakat, a sorsfordítókat, az emberpróbálókat, és a  szívet melengetőket. Őszbehajlón sokszor elmerengünk egy-egy mélyről felhozott emléken, és boldogan mosolygunk, mert az emlékezés nagy ajándéka, egy öreg felejtő agynak. Már csak a szépre emlékezem, mondjuk. Valóban a szép és jó emlékeket a könnyen elérhető helyre tettük, a rosszakat, mindig jó mélyre dugjuk, hogy ne is találjuk meg azt soha. Furcsa módon, vagy talán nem is, hogy a régi, gyermekkori, fiatalkori emlékeinket, könnyedén kapjuk elő, gondosan leporolva, megszépítve azokat. A boldog fiatalság emlékei, egy édeni világot mutatnak, pedig amikor benne éltünk mindebből, szinte semmit nem éreztünk. Na persze, ha megismertük volna az öregséget - paradox módon, fiatalon - rögvest értékeltük volna az ifjúságunkat.

Egy öregember ült a padon, nézte a vidám fiatalokat, felsóhajtott, - tudja kedves, én az emlékeimben mindig fiatal vagyok-  mondta. Az emlékeinket néha egy illat, egy szín, egy életjelenet, egy ház, egy utcasarok, olykor egy hang is előidézi. Ha egy forró álmos nyári délelőttön a távolban tyúk kotkodálást hallok, biztosan az öreg ház, melyben felnőttem,  jelenik meg az emlékeim képernyőjén. Ha téli éjszakán süvöltő szél hordja a havat, tüstént a téli temető jelenik meg, ahol a szeretteim nyugszanak. A kendőről, nagyanyámra emlékezem, ahogy a székhátára teríti, kisimogatja, majd letekeri a kis kontyát, kibontja a fonást, és lassú mozdulatokkal kifésüli a haját. A májusi hársfa illat, a kerítésekre omló futórózsák, a csodálatos tavaszt, a boldog időket idézik fel. Édes mézeskalács illata a régi nagy teleket, karácsonyokat juttatja eszembe.

Eljön az idő, ha megérjük, hogy már csak az emlékeinkben élünk, a jelenből semmit nem teszünk az emlékezés polcaira, hisz már roskadoznak, teleraktuk az életünkkel, akkor mindennap eszembe jut majd, milyen is volt az a bizonyos gyermekkor, az én gyermekéletem. 

Az ötvenes évek színe számomra a szürke, poros utcáival, romos házaival, szegénységével, de mindezt mi nem láttuk gyerekként, mi gondtalanul szabadok voltunk, előttünk a titkokkal teli, csodálatosnak hitt jövő állt még. A mai gyerekeket, csak őrzött gyerekeknek nevezem, kiket agyonféltenek, igaz a világ teljesen megváltozott, több a rájuk leselkedő veszély. Mi félelmeink mások voltak, még ismertük az éhség gyomor facsaró érzését, azt a vágyakozást, mely a kirakatüveghez lapította orrunkat, bámulva a számunkra elérhetetlen kincseket. Mi még féltünk az iskolai körmöstől, amit büntetésként osztottak, a pokol tüzétől, ami a rosszaságainkért járt a plébános úr szerint, de mindezekért kárpótoltak bennünket a szabadon szárnyaló fantáziánk, és a magunk által kitalált játékok. Minden játék lett számunkra, még a munka is, ami a mi korunkban egyáltalán nem volt tőlünk idegen. Igen a munka, melyről a kukorica kapálás, krumpli töltés, a nyáresti locsolás, melyben nekem jutott a legnehezebb feladat, mint a legidősebb gyereknek, a kútból felrángatni a teli vödröket, a forró nyarak, a selyemhernyók, a fülledt padlás, a megmászni való eperfák. Nem hagyhatom ki az alföldi nyarakat a nagyszüleim tanyáján, ahol a napjaim szintén munkával teltek, az lett a játékom. Boris tehén kipányvázása, itatása, a szénagyűjtés, a gyümölcsszedés, szőlő kötözés, még sorolhatnám.

Ám a munka és iskola mellett sok minden másra, sőt csínytevésre is maradt időnk, például a gyümölcslopásra, ami bocsánatos bűn volt, és néhány miatyánk után felejthető. A mi időnkben, a falusi gyerek, csak így jutott friss gyümölcshöz.  Igaz néha úgy belakmároztunk éretlenből is, hogy alig tudtuk elhagyni a budi ajtót. A nyári fürdőzésekre jó emlékezni, a gyorsfolyású Lajta vizében tanultunk meg úszni, magunktól. Kezdetben, mint a kutyák, majd a bányatóban ellestük a szabályos úszás fortélyait is.

Az ötvenes években minden utcában, az első házon ott ordított a hangosbemondó, ami elvette a kisbírók kenyerét, de mi szerettük, mert néhanapján az aktuális slágerek harsogtak belőle. Rádiónk csak a hatvanas évek elején lett, imádtam, ez volt az első igazi kapcsolatom a külvilággal, a mozin kívül. Már nagylánnyá serdültem, mire tévénk is lett.

A téli nagy havazások idején a gumicsizmánkba anyánk kapcát tekert a lábunkra, hogy ne fagyjon meg, a kezünk úgyis vérvörös lett a hidegtől, elég volt azt melengetni, a mi gyerekkorunkban nem volt divat a kesztyű, igaz a nagy hógolyó csatákban el is ázott volna.

Amikor nagyobbak lettünk már a főzésben is ügyeskedtünk, a paprikás krumpli volt a kedvencünk, de sütöttünk palacsintát is, igaz azt anyánk keverte be a munkába indulás előtt. A tűzmester az öcsénk volt, vele hordattuk be a gallyat, amit apróra tördelt és folyton rakta a kályhába, Egy alkalommal nagy fába vertük a fejszénket, csirkét vágtunk vele a fatuskón. Kadét kutyánk sikeresen elkapott egyet, alig bírtuk kitépni a szájából, hogy ne menjen kárba a még rugdalózó állat, hát elhatároztuk, hogy megfőzzük. A húgom fogta a fejét, az öcsém a szárnyát, én a lábait, és a szabad kezemmel lefejeztem. A leforrázása sem volt semmi, még a bőre is lejött, úgy nyúztuk meg. a kibelezés már nem volt gond, azt láttam anyámnál. A csirkepörköltről, csak annyi fogalmunk volt, hogy piros a leve. A hagymáról nekem volt némi fogalmam, mert azt én hoztam be mindig a kertből. Zsír nélkül nem sül meg a hagyma, a lé a paprikától lesz piros, biztos kell bele víz és só is. Ennyi szakácstudománnyal megfőztük a mi piros levű csirke levesünket, el is fogyott, és anyánk megdicsért bennünket. Nálunk minden étel elfogyott, nem válogattunk.

Ha ezt az írásomat, véletlenül egy mai serdülő kezében felejteném, biztosan nagyon megsajnálna minket, és sanyarúnak érezné a mi gyerekkorunkat, pedig mi soha egy percig nem éreztük annak. Nyárestéken, az utca összes gyereke az utcán játszott, ipi-apacsot, vagy király-király adj katonát, egészen a besötétedésig. Télen összejártunk, malmoztunk, sakkoztunk, és ország, városoztunk. Ruháink azok nem voltak valami fényesek, agyonhordottak, agyonfoltozottak, többnyire kinőttük őket. A nyarat egy glottgatyával, aminek az alsó szárába lányoknál gumit fűztek, és egy kinőtt iskolai tornatrikóval átvészeltük. Ünnepi ruhánk kettő volt, egy iskolai, és egy kis nyári ruha, amiben a búcsúban pipiskedtünk, körhintáztunk, zenét hallgattunk. A cipő drága holmi volt, ezért a szekrény mélyén lapult az ünnepi, kint pedig tornacipőben, vagy mezítláb játszottunk. Ha belegondolok, nem is kellett sok szekrény, nem úgy, mint manapság, tele a szekrény az alig hordott ruhákkal.

Emlékeimben az álmodozások korának nevezem a gyermekéveimet, reggelente csak azért aludtam tovább, hogy befejezhessem az álmaimat. A vén orgonabokor védelmében megbújva azonosultam az éppen akkor olvasott regény hősnőjével. Ezek a régi álmok szépek voltak, de soha nem valósultak meg, de ha visszagondolva rájuk, örülök, hogy voltak.