A halál érintése

„ Az ember még az életét sem ismeri, hogyan akarja ismerni a halált?” Konfuciusz

                                                                                                                       

Ez a történet sem az itt leírt első szóval kezdődött. A mostani események előtt, melyeket papírra vetett az emlékezet, sok minden megesett, hajdani létezésüket talán csak néhány megbujt utalás jelzi majd.

A háromágyas kórterem ablaka, ajtaja kitárva, a hőséget ez sem enyhíti, az éjszaka forró. Ülök az ágyam szélén, magamban, izzadtan várom a reggelt, néha megmosdok, egészségesen sem lehet aludni a harminc fok feletti hőségben, de százharminccal robogó szívvel végképp nem. Itt csak várok, mindig valamire, vizitre, orvosra, vizsgálatra, az idő múlására, a hőhullám végére, a hazajutásra. Nappal zajok, folytonosan, szinte már mindről tudom, hogy mi okozza, honnan jön, mi következik. Csak aludni nem lehet benne, néha legyőz a kialvatlanság, elnyom az álom, de csak nyúlfarknyira.

Férfias lépések, hangok, kocsizörgés, vajon hova viszik?  Hozzám, már ketten vagyunk, az ablak melletti ágyba teszik a hölgyet, úgy ránézésre velem egykorú, szóval túl a hetvenen, az biztos. Később megtudtam, pontosan hetvenhárom, mert ugye a betegek egymás korát, betegségét, családi állapotát már az első nap megosztják egymással. Sietve jön a nővér, beköti az infúziót, majd meghagyja a hölgynek - szigorú hangon – inni kedves, de felkelni tilos, pisire nem lesz gondja, mindjárt bekötöm a katétert is.  Később az orvos is beért a szobánkba, hosszasan nézte a hölgy lábát, majd ő is szigorúan meghagyta, hogy tilos felkelnie, mert tüdőembólia gyanús. Holnap viszik CT-re. Csend lett. Mindketten a plafont néztük, a hölgy ijedten emésztette a hallottakat, én meg csak hallgattam. Félelmét látva az ágyához léptem, a bemutatkozás után megeredt a nyelve, az életéről a mostani betegség kezdetéről, és mindenről, ami eszébe jutott csak beszélt és mesélt. Az ismerkedés, a társalgás kicsit segített leküzdeni a félelmét.

A lába rettentően vörös volt térdig, szerinte ez már szép, mert ennek előtte bíbor színben játszott.

- Nem hiszem el, hogy ettől lettem rosszul ma reggel – ingatta a fejét hitetlenül, látva, hogy én is megbámulom a lábát.

- Azt mondják, a trombózistól kaphatunk tüdőembóliát – mondom okoskodva, de nagyon halkan. Csak néz, mintha nem is hallotta volna mit mondok, tovább beszélt.

- Hát tudod én negyven évig csapos voltam, de minden betegséget csak jóféle pálinkával gyógyítottunk akkoriban. Ezt a beteg lábat is azzal kenegettem, de hiába, a mai pálinkák sem az igaziak, orvos lett a vége. Most meg ez a rosszullét, pedig a lábam már szépen javult. Fel sem kelhetek, pedig egy cigi jólesne a nagy ijedtség után. Remélem, egy hét múlva már csak hazamehetek.

A folyosón idegen hangok, Az új betegtársam felnőtt fiai jöttek, táskákkal, sok-sok vízzel, finomsággal, mindennel, ami a korházi léthez elengedhetetlen. Zavartan, mert nem szoktak hozzá, hogy az anyjuk beteg, hangosan unszolták, hogy egyen, igyon eleget. Hiába mondogatta szegény, hogy most nem kívánja, majd később mindenből eszik.

A szobában csend, talán még aludtam is egy kicsit. Az ételhordó kocsi zajára riadtam fel. De jó már dél van. Itt sosem éreztem éhséget, de a levest mindig megettem, ebben a kórházban húslevessel szolgáltak minden délben, csak a levesbetét változott. Ezzel nem is volt semmi baj, ezt mindenki megette. A hölgy is magába erőltetett néhány kanállal, majd bágyadtan leejtette a kanalat.

- Valahogy nincs kedvem enni, hiába erőltetik, nincs étvágyam – mondta halkan.

- Majd megjön újra az étvágyad, ha meggyógyulsz. Csak igyál eleget – feleltem én is, mint a többiek.

- Olyan érzésem van, hogy nekem már soha nem jön vissza az étvágyam. Bár rágyújthatnék, az most jólesne.

Nem feleltem, felesleges lett volna, csendben maradtam, hátha elalszik, legjobb, ha az ember átalussza a betegségét – gondoltam, de a csend nem tartott sokáig. Új lakót hoztak a középen álló üres ágyba. A néni idős, nyolcvan fölötti, a hőség és az öregség betege volt szegény - fulladt. Ő is átesett mindenen, ami az új betegeknek kijár, Kapott oxigént, bekötötték az infúziót, kikérdezte az orvos. Csend lett, mind a hárman aludni próbáltunk, de csak egy kis csendes pihenő lett belőle, egészen addig, míg egy újabb látogató meg nem törte az áldott csendet. A nénihez jött a fia és a menye, majd az infúzió lejárta után a menye nagy üggyel, bajjal le is fürösztötte.

Esteledik, az ablaknál állva bámulom az utca forgalmát, az autó sok, de nincs tömeg, a hőség otthon tartja az embereket. Hátamon érzem a tüdőembóliás hölgy tekintetét, megfordulok, Furcsa tekintettel bámul.

- Nincs semmi gond? Segítsek valamiben?

- Segíteni kellene felállnom, lemehetnénk a földszintre cigizni.

- Nem mehetünk le, nem kelhet fel.

- Tudom, nem is megyek, a földszintet úgyis átépítik, óvoda lesz lent, ide fogom hozni majd a gyerekeimet is oviba.

Ekkor látom, hogy nem is engem néz, mintha mögém bámulna. Azt hiszem, nála már keveredik a valóság, az emlékezettel. Biztosan fárad, nincs már egészen ébren.

A nővérek morcosak, sok a súlyos beteg, nagy a hőség. Az este mozgalmas, a nénit kísérgetem fél óránként az illemhelyre, viszem az infúzióját utána, vízhajtót kapott. Késő estére csend lett, csak az utca zaja hallatszik a kitárt ablakon át. Zuhanás zajára riadok fel, a hölgy megpróbált felkelni, de rázuhant az ágyára, kitépve minden madzagját. Rohantam a nővérekért. Ketten jöttek helyre rakni a beteget és vezetékeit. Az idegesebb hangosan kiabált szegénnyel, ő csak némán nézett rá, látszott, hogy semmit nem ért már, fogalma sincs, miért szidják. Végre elnyomott az álom, de nem sokáig, rápillantok a hölgyre, ismét ül az ágya szélén. Óvatosan szólok neki – le kellene feküdni!

- Hova?  Mindjárt felöltözök, majd otthon lefekszem.

- Ide az ágyra, itthon vagy – felelem neki, miközben szemrevételezem a vezetékeit, szerencsére a helyükön vannak.

Lassan eldől, és úgy néz rám, mintha teljesen ébren lenne.

- Kutya meleg volt ma, de én mintha fáznék most, kevés ez a lepedő, jó lenne egy paplan. Ráterítem az ágya végében összehajtott paplant. Hálásan köszöni. Hát talán most már béke lesz reggelig, aludni kellene, de csak remény maradt a csend, mert egy óra múlva, a hölgy kitépett mindent és ült az ágya szélén, motyogva.

- Úgy rá gyújtanék, de nem látom. merre van az ajtó?

A nővér bekukkantott, nem kellett ébresztenem. Csendben lefektette a hölgyet, helyrerakta a kicsúszott vezetékeit, és felszerelte az ágyára a rácsokat.

Gyorsan reggel lett, nem sokat aludtunk. Az ablaknál ülve olvasgattam, néha rápillantottam a hölgyre, sápadtan feküdt hanyatt, a szemei nyitva, de furcsa merev tekintettel bámulta a plafont, mintha átlátna rajta. Hozták a reggelit, hozzá sem nyúlt. Morgolódtak vele a nővérek, mert nem eszik, nem iszik, de ő nem felelt semmit. Néha, halkan motyogott valamit, nem lehetett érteni. Amikor a fiai jöttek, nem beszélt velük, de ők ezt nem is vették észre, annyit beszéltek, egymás szavába vágva. Délben a nővér szó szerint meg akarta tömni darakásával, de ingerülten ott hagyta, mert a falat a hölgy szájából kifordult. Nem nyelt.

Álltam az ágya végében, és néztem, eszembe jutott a haldokló anyám, ugyanilyen ijedt szemekkel nézett rám. Mindannyian, kevés kivétellel így halunk meg, idegen kórházi ágyban, fehér falak között, kiszolgáltatva, félig ebben a világban, de lelkünk már távozóban, inkább odaát. Emlékeink összemosódnak a valósággal, félelem lesz úrrá rajtunk. Nem a haláltól, a bizonytalanságtól rettegünk.

Hirtelen rám néz, teljesen tiszta tekintettel, és megszólal – Nem értem minek gyötörnek az evéssel, tudhatnák, hogy aki halni készül, az már nem éhes.

- Dehogy halsz meg! Egy hét és már otthon leszel.

- Hamarabb hazaérek én.

- Azt nem hiszem, még sok infúzió lefolyik, mire meggyógyulsz.

- Majd meglátod! – azzal elfordult és nem szólt többet.

Miután ráébredtem, hogy ebben a hőségben, és ilyen éber éjszakák után, hiába a gyógyszeres kezelés, én is hölgy sorsára jutok. Saját felelősségemre hazamentem, Otthon beállítottam a klímát húsz fokra, lehúztam a redőnyöket és öt órát aludtam egyfolytában. Mire felébredtem a szívem újra normál tempóval vert, vége volt a ritmuszavarnak.

Egy reggel, úgy másfél hét múlva, olvasom az újságban a gyászjelentéseket, Látom a hölgy nevét. Hát mégiscsak igazat mondott, tudta.