„Az
ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ
törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenük.
Mintha a vízcsepp ezt mondaná: Én más vagyok, mint a tenger.”
(Márai Sándor)
(Márai Sándor)
Állunk a kút
körül vagy hatan, gyerekek, a legerősebb felhúzza a mélyéről a teli vödröt, és a
kútkáván megdöntve mi sorban iszunk. Futástól kipirult arccal mohón nyeljük az
üdítően hideg vizet. Ez a régi jelenet sokszor eszembe ötlik, ha szomjasan
felhajtok egy pohár vizet. Nem értékeljük, mert a folyóinkban ott rohan,
tavainkban a szél fodrozza, mert a csapjainkból folyik, a kútjaink nem
száradnak ki, és az arcukat az eső áztatja. Nem értékeljük, pazaroljuk, pedig a
víznek hatalmas ára van, ha nincs.
Egy ember
eltévedt a kietlen pusztaságban, a végtelen sivatag vándorló homokdűnéi között.
A vizes kulacsa már régóta üresen himbálózik a hátizsákján. Bármerre néz,
mindig ugyanazt látja, hullámzó dűnéket. Nem izzad, pedig a nap szinte égeti a
bőrét, a forró szél egy szempillantás alatt felszárítja azt. Szája kirepedt, a
nyál kifogyott belőle. Kínzó szomjúság rávitte a saját vizeletének ivására, de
már az is elfogyott, vizelete sincs. Csak a lába viszi előre, és a messzi
távolban felsejlő erdő, de úgy érzi soha nem éri el. Néha a gyerekei hangját
hallja, a felesége szólítja, olykor pedig a rég halott anyja kiálltja nevét.
Szédül, térdre rogy, majd elsötétül a vakítóan fénylő nap.
Hangot hall, egy árnyák vetül az arcára,
lassan felnéz, egy idősödő férfi alakja tornyosul felette.
- Látom a
sivatag legyőzött, eltévedtél talán?
- El, adj
innom!
- Mennyit ér
meg neked egy csepp víz?
- Mindent.
Mit kérsz cserébe? Pénzt? A házam? Az életem?
- Minek
nekem a pénzed, a házad, és az életed, a szabadságodat add cserébe.
- Odaadom,
csak adj innom!
Az öregember
lehajolt a szomjazóhoz, a szájához tette a kulacsát, az mohón nyelte a drága
vizet, melyért eladta a szabadságát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése