A nyomorúság rabjai

Egy rozoga sivatagi kút zavaros vizéből ittak, egymás után lettek rosszul, különösen a gyerekek hánytak sokat, szerencsére találtak egy tiszta vizű kutat is, mielőtt az erős hasmenéstől, hányástól mindannyian kiszáradtak volna. Kényszerpihenőt tartottak, mindenkit elgyengített a betegség. Különösen a három gyereket viselte meg a hasmenés, de Leila teája, és az édesburgonya diéta hamar rendbe hozta a gyomrukat. Lassan haladtak a sok pihenő miatt. Szerencsére a sivatagnak végre vége szakadt, egyenlőre, ismét dombos, völgyes vidéken haladtak át, egészen Kirkukig ilyen volt előttük a vidék. A város körüli kiszáradt folyómederben csak vánszorogtak a nagy hőség miatt, Nazim ismerte, Esőcsepp nagy csodálkozására, minden tudott a vidékről, úgy beszélt a városról, mintha járt volna már errefelé.

- Ez a kiszáradt folyómeder az Abhém folyó medre, körülöleli a várost, itt a Zagroszban eredt két helyen is, majd a város alatt összefolyik és úgy halad tovább, és egyesül a híres Tigris folyóval. Időnként kiszárad, mint most is, de van, amikor csak úgy hömpölyög benne a sok víz, de ez mostanság nagyon ritka – mondta szomorúan Nazim.

- Mindezt honnan tudod, jártál már erre? – kérdezte Rasid.

- Igen, itt születtem, és itt éltem gyermekkoromban, majd a szüleim elmenekültek a háború és a járvány elől, Irán belsejébe. A város nyugati felén vannak a hajdani olajmezők maradványai, apám ott dolgozott még fiatal korában, ott ég az „örök tűz” is. A városban van Dániel próféta sírja, mely előtt fejet hajt a mohamedán, a keresztény és a zsidó is.

Már Rasid is örült a találkozásnak, Nazim ismerete, tapasztalata, nekik is jól jött. Kirkuk városában még laktak emberek, sőt kereskedést is találtak, ahol pótolhatták a hiányos készleteiket. Esőcsepp nagyon boldog volt, mert rettegve nézte a gyorsan fogyó lisztet, sót. Mi lesz, ha nem tudnak venni, az úton halnak éhen. Mindkettőjük bakancsa tönkrement, remélte, hogy itt kapnak helyette, talán méltányos áron is.  Sok mindent megvehettek, de bakancsot nem kaptak.

Ismét találtak kerteket, bennük gyümölcsfákat, igaz, a többségük elpusztult, kivéve a pisztácia bokrokat és a fügefákat. A füge már kezdett érni, falta mindenki, nagyon kiéheztek a friss gyümölcsre, csak aszalt gyümölcsöt ettek úton.

Friss erővel indultak neki a sivatagos, sziklás hegyvidéknek Erbil felé, de délutánra keresniük kellett egy kis árnyékot, mert a nap kegyetlenül égette őket.  Esőcsepp szomorúan nézte milyen elgyötörtek, ápolatlanok és lerongyolódottak voltak mindannyian. Leila a fiatal kora ellenére öregasszonynak nézett ki. Eddigi útjukon, ha kiépített útra leltek, azon éjjel gyalogoltak, bármilyen állapotban is volt az út. Itt ilyet nem találtak, dombos, völgyes vidéken jártak, néhol veszélyesen meredek sziklákat, kisebb szakadékokat kerülgetve lassan haladtak. Már nagyon várták a sík vidéket, bár tudták, ott meg forró sivatag fogja majd hátráltatni őket.

Esőcsepp ismét nekikeseredett, Rasid vigasztalgatta, hogy nemsokára elérik a tengert. Nazim szerint, az még messze van, át kell jutniuk a sivatagon, méghozzá mindnyájuknak élve, mert ott a víz hiánya bizony életveszélyes lesz. A lány ettől nem lett boldogabb, sőt még jobban nekibúsult. Bánta, hogy elindultak, annyira kilátástalannak érezte útjukat, hogy elment tőle a kedve teljesen. Éjszaka alig aludt, nem beszélt senkivel, oktalanul haragra gerjedt, és sokat veszekedett Rasiddal.

Vangelis Rinas festménye     folyt. köv.