A nyomorúság rabjai

7. fejezet

A gyerekeknek tetszett ez a dimbes-dombos vidék, a hét esztendős Sabri, és a nála két évvel fiatalabb öccse, Salah folyton eltünedeztek, az apjuk rendre megfedte őket, de nem sokat használt. Már nagyon unták az egyhangú gyaloglást. A kislány csendesen ment az anyja mögött, a maga tíz évével, nagyon felnőttesen viselkedett, segített apjának az állatok terelésében is, de a két kis ebadta mindig játszani szeretett volna, amin nem lehetett csodálkozni. Ha nem kóricáltak el valamerre, akkor a tevék hátán aludtak.

Késő délutánra járt az idő, már lefelé haladt a nap, amikor Leilának, Nazim feleségének feltűnt a fiúk hiánya.

- Nazim látod a gyerekeket? – kiáltott hátra.

- Nem.

- Már régóta nem hallom őket, álljunk meg, nézzünk körül!

Esőcseppék is megálltak, Rasid csatlakozott Nazimhoz, együtt indultak el egy nagyobb dombhoz, remélve, hogy mögötte rábukkannak a fiúkra. A nevüket kiáltozták, de nem jött válasz. A dombokkal, kiugró sziklákkal, és szakadékokkal tarkított vidéken nem láttak el távolra.

- Nem mehettek olyan messzire, csak itt lesznek a közelben – reménykedett Nazim.

Rasidnak is rossz előérzete támadt, mert a hívásukra nem jött válasz. Csak nem a vadkutyák támadták meg őket? De ezt a gondolatot elhessegette, ki sem mondta hangosan, hiszen a kutyaugatást ők is meghallották volna.

Esőcsepp és Leila ellátták az állatokat, tüzet gyújtottak, és mire a lepénykenyereket megsütötték beesteledett. A család többi tagjának híre hamva sem volt. Esőcsepp vigasztalgatta a kis Fatimét és az anyját, de ők csak sírdogáltak, tele félelemmel. Öreg este lett mire Rasidék hazaértek a fiúk nélkül

Leila és Fatime láttukra hangos zokogással vetették magukat a földre, Nazim imádkozni kezdett. Már felkelt a fogyó hold is, mire Nazim is eldőlt a fáradtságtól. Kora hajnalban, amikor épphogy derengeni kezdett, már mindenki tett-vett. Nazim, Rasid és Esőcsepp útra készen álltak. Egy kis kulacsban vizet és néhány kenyeret tettek a hátizsákba és már indultak is a gyerekek keresésére. Most dél felé fordultak, előző napon, északon néztek körül. A nehéz terep lelassította őket, sziklás szűk szurdokon át vezetett az út a hegy másik felére, dél felé járt, amikor kisebb nagyobb szakadékokkal szabdalt területre értek. Nazim erősen fülelt, és akkor meghallott egy nyöszörgő gyereksírást. Amikor a legközelebbi szakadékhoz értek, a hang felerősödött, úgy nyolc tíz méteres meredély alján Sabri a nagyobbik fiúcska ült, a kis Salah, láthatólag élettelen teste mellett. Nazim már rohant is, vagy egy kilométerre lévő lejáróhoz, majd a sziklákon átbukdácsolva loholt a gyerekeihez. Sabri zokogva mesélte a történetet, amit mindnyájan sejtettek.

- Szaladtunk! Lezuhant! Nem hagyhattam itt! Vártam, hogy felébredjen, hogy kisegítsem innen – sírta el hüppögve. Nazim megitatta, Esőcsepp kenyérdarabokat nyomott a szájába. Nazim felvette a karjaiba a kis Salah élettelen testét, és indultak vissza. Kora estére értek a táborhelyre. Eltemették a kis testet, a halomra kövekből kirakták a nevét. Két napig siratták, majd útnak indultak.

Úgy mentek, mint egy néma karaván, senki sem volt beszédes kedvében. Leila, szívében mély gyásszal, csak ment lehajtott fejjel, nem nézett semerre. Gondolatai a kicsi Salah csecsemő korában jártak, eleven, sötétbarna, göndör hajú vidám kisbabát látta, aki folyton nevetett. „Olyan vagy, mint egy kislány” – mondogatta neki. Mi lesz, ha ezen a keserves úton minden gyermekét elveszti?  Jobb lett volna a hegyekben maradni, akkor Salah is élne még.

folyt. köv.