6. fejezet
Már órák
óta csendben bandukoltak a hajnali derengésben, Esőcsepp ült a tevén, Rasid a
másik, terhet hordó tevét vezette. Megegyeztek, hogy majd váltják egymást, sőt
a teherhordást is cserélik legalább kétnaponta, a tevéknél is. Lassan kelt fel
a nap, egy völgy mélyén haladtak, mindkét oldalon magas hegyek tornyosultak
föléjük, amikor végre megcsillantak a nap első sugarai előttük, Rasid egy
nagyot füttyentett. Ennek fénynek örültek is, meg nem is, mert ez azt jelentette,
hogy nemsokára pihenésre kényszeríti őket a hőség. Szemük a hegyoldalakat kutatta,
ellenséges embereket, támadásra mindig kész vadkutyákat, és egy jó pihenésre szolgáló
helyet kerestek. Már forrón égette a nap a hátukat, amikor a völgy végén, a
hágó közelében, találtak egy aránylag védett sziklaszirtet, mely alatt
nyugodtan letáborozhattak. Shiráz városa még nagyon messze, nincs mitől félnünk
– gondolta Esőcsepp, de nem mondta ki hangosan. A hely tökéletesen megfelelt a
pihenéshez, messze elláttak, a nap gyilkos sugaraitól is megóvta őket. Az első
pihenőjükön egy jó ideig csak ültek, mindketten ugyanarra gondoltak, boldognak
érezték magukat, oly sokat vártak erre az útra. Erős hittel indultak neki, hát
sikerülnie kell. Esőcsepp fülébe csengtek apja búcsúszavai: „Mindig az előttetek álló feladatra
gondoljatok, a döntéseiteket alaposan fontoljátok meg, kis lépésekkel haladva, majd
célba értek. Ne azt nézzétek folyvást, hogy még milyen hosszú út vár rátok,
mert az lehangol, elkeserít mindkettőtöket”.
Szeme
lecsukódott, Rasid őrködött. Dél körül Sajtot és kenyeret ettek, majd Rasid
aludt alkonyatig. Mélységes csend honolt, nem zavarta meg se madárszárny
suhogása, és semmiféle földi állat hangja, még a bogaraktól sem kellett
rettegniük, csak néhány skorpió élt a talajban, és persze kígyó, de nagyon
kevés. Esőcsepp elmélázott ezen, egyszer mi is mind kipusztulunk az állatokat
követve. Gaspar mondogatta folyton, hogy a víz éltető, az idő pusztító. Egyszer
biztosan elapad a folyók vize, kiszáradnak a tengerek, ez alatt az idő
elpusztít minden élőt. Lehangolónak érezte ezt az elhagyatott néma tájat.
Tevék lelegelték a gyér füvet, kisebb
bokrokat, a kopár, sziklás vidéken sokat kellett barangolniuk, hogy megteljen a
gyomruk. Még áradt a hőség a földből, amikor elindultak, de a levegő gyorsan hűlni
kezdett. Siettek, mert GPS- szerint egy kúthoz közeledtek, a tevék miatt nagyon
reménykedtek abban, hogy vizet is találnak az alján. Egy újabb völgy mélyén haladtak,
majd a hágón felkaptatva, sík terepre jutottak. A teleholdnak köszönhetően, jól
láttak, nem álltak meg hajnalig, ekkor értek el egy rozoga ezerévesnek tűnő
kúthoz. Rasid beledobott egy követ, de csak tompa puffanást hallottak. Hiányzott a kötél is, mellyel a vizet felhúzhatták
volna. Gyorsan indultak tovább, a következő kútig, a qanat szellőzőnyílásait
követve. Késő délelőttre értek oda, a nap már igencsak égette a hátukat.
Szerencséjük volt, itt bőven találtak vizet az
ugyancsak vén kút mélyén. A tevék, alaposan teleitták magukat. Esőcseppék,
lefürödtek, kimosták a ruháikat, ami rajtuk szárad meg, mire találtak egy
sziklát, ami mögé bújva megpihenhettek végre. Esőcsepp őrködött, amikor
messziről jövő emberi hangok ütötték meg a fülét. Rasidot felébresztve
feszülten figyeltek, de ahogy jött a hang, úgy el is tűnt. Óvatosan kikémleltek
a nagy szikla mögül, de senkit és semmit sem láttak. Rasid szerint Esőcsepp
képzelődött csak. Alkonyatkor
indultak ismét útnak. Estére érték el Shiráz romjait. Kihaltnak tűnt, sietve
kerestek egy védett zugot, és lepihentek, csak reggel tömték meg a gyomrukat. A
lepénykenyerük fogyóban volt, mindössze egy napra való maradt a zsákban.
.
Kenyeret kell sütnünk. Legalább annyit, hogy tele legyen a kenyeres zsák. Addig
nem mehetünk tovább Rasid.
- Itt nem
tanácsos füstölni, menjünk ki a városból. Keressünk egy helyet, ahol nyugodtan
pihenhetünk, és megsüthetjük a kenyereket is.
- Na jó, akkor
induljunk – szólt Esőcsepp és nekilátott a pakolásnak.
A köves
és sziklás úton nehezen haladtak, még a tevék is.
- Egy
kútig el kell jutnunk.
- Nem
láttam qanat szellőzőnyílásokat, GPS sem jelzi a kutat – felelt Esőcsepp.
Fáradtan,
csüggedten, és egyre lassabban haladtak, legszívesebben megálltak volna, de
Esőcsepp csak ment a tevéjével elöl konokul, és azt hajtogatta, hogy a kútig
bizony nem állnak meg. Rasidnak feltörte a bakancs a sarkát, nem szokta meg a
lábbelit, a legeltetésnél többnyire mezítláb jártak, csak a hideg időben
hordtak cipőt.
– Cseréljünk!
- kiáltott a lányra. A tevén most ő ült. A nap már égette a hátukat, az út
egyre emelkedett.
- Látod a
sziklát? Ott állj meg te lány! Ott a kút! Nem kell tovább menni! - kiáltott fel
Rasid.
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése