Nyomorúság rabjai

6. fejezet

Már órák óta csendben bandukoltak a hajnali derengésben, Esőcsepp ült a tevén, Rasid a másik, terhet hordó tevét vezette. Megegyeztek, hogy majd váltják egymást, sőt a teherhordást is cserélik legalább kétnaponta, a tevéknél is. Lassan kelt fel a nap, egy völgy mélyén haladtak, mindkét oldalon magas hegyek tornyosultak föléjük, amikor végre megcsillantak a nap első sugarai előttük, Rasid egy nagyot füttyentett. Ennek fénynek örültek is, meg nem is, mert ez azt jelentette, hogy nemsokára pihenésre kényszeríti őket a hőség. Szemük a hegyoldalakat kutatta, ellenséges embereket, támadásra mindig kész vadkutyákat, és egy jó pihenésre szolgáló helyet kerestek. Már forrón égette a nap a hátukat, amikor a völgy végén, a hágó közelében, találtak egy aránylag védett sziklaszirtet, mely alatt nyugodtan letáborozhattak. Shiráz városa még nagyon messze, nincs mitől félnünk – gondolta Esőcsepp, de nem mondta ki hangosan. A hely tökéletesen megfelelt a pihenéshez, messze elláttak, a nap gyilkos sugaraitól is megóvta őket. Az első pihenőjükön egy jó ideig csak ültek, mindketten ugyanarra gondoltak, boldognak érezték magukat, oly sokat vártak erre az útra. Erős hittel indultak neki, hát sikerülnie kell. Esőcsepp fülébe csengtek apja búcsúszavai: „Mindig az előttetek álló feladatra gondoljatok, a döntéseiteket alaposan fontoljátok meg, kis lépésekkel haladva, majd célba értek. Ne azt nézzétek folyvást, hogy még milyen hosszú út vár rátok, mert az lehangol, elkeserít mindkettőtöket”.

Szeme lecsukódott, Rasid őrködött. Dél körül Sajtot és kenyeret ettek, majd Rasid aludt alkonyatig. Mélységes csend honolt, nem zavarta meg se madárszárny suhogása, és semmiféle földi állat hangja, még a bogaraktól sem kellett rettegniük, csak néhány skorpió élt a talajban, és persze kígyó, de nagyon kevés. Esőcsepp elmélázott ezen, egyszer mi is mind kipusztulunk az állatokat követve. Gaspar mondogatta folyton, hogy a víz éltető, az idő pusztító. Egyszer biztosan elapad a folyók vize, kiszáradnak a tengerek, ez alatt az idő elpusztít minden élőt. Lehangolónak érezte ezt az elhagyatott néma tájat.

 Tevék lelegelték a gyér füvet, kisebb bokrokat, a kopár, sziklás vidéken sokat kellett barangolniuk, hogy megteljen a gyomruk. Még áradt a hőség a földből, amikor elindultak, de a levegő gyorsan hűlni kezdett. Siettek, mert GPS- szerint egy kúthoz közeledtek, a tevék miatt nagyon reménykedtek abban, hogy vizet is találnak az alján. Egy újabb völgy mélyén haladtak, majd a hágón felkaptatva, sík terepre jutottak. A teleholdnak köszönhetően, jól láttak, nem álltak meg hajnalig, ekkor értek el egy rozoga ezerévesnek tűnő kúthoz. Rasid beledobott egy követ, de csak tompa puffanást hallottak.  Hiányzott a kötél is, mellyel a vizet felhúzhatták volna. Gyorsan indultak tovább, a következő kútig, a qanat szellőzőnyílásait követve. Késő délelőttre értek oda, a nap már igencsak égette a hátukat. Szerencséjük volt, itt bőven találtak vizet az ugyancsak vén kút mélyén. A tevék, alaposan teleitták magukat. Esőcseppék, lefürödtek, kimosták a ruháikat, ami rajtuk szárad meg, mire találtak egy sziklát, ami mögé bújva megpihenhettek végre. Esőcsepp őrködött, amikor messziről jövő emberi hangok ütötték meg a fülét. Rasidot felébresztve feszülten figyeltek, de ahogy jött a hang, úgy el is tűnt. Óvatosan kikémleltek a nagy szikla mögül, de senkit és semmit sem láttak. Rasid szerint Esőcsepp képzelődött csak. Alkonyatkor indultak ismét útnak. Estére érték el Shiráz romjait. Kihaltnak tűnt, sietve kerestek egy védett zugot, és lepihentek, csak reggel tömték meg a gyomrukat. A lepénykenyerük fogyóban volt, mindössze egy napra való maradt a zsákban.

. Kenyeret kell sütnünk. Legalább annyit, hogy tele legyen a kenyeres zsák. Addig nem mehetünk tovább Rasid.

- Itt nem tanácsos füstölni, menjünk ki a városból. Keressünk egy helyet, ahol nyugodtan pihenhetünk, és megsüthetjük a kenyereket is.

- Na jó, akkor induljunk – szólt Esőcsepp és nekilátott a pakolásnak.

A köves és sziklás úton nehezen haladtak, még a tevék is.

- Egy kútig el kell jutnunk.

- Nem láttam qanat szellőzőnyílásokat, GPS sem jelzi a kutat – felelt Esőcsepp.

Fáradtan, csüggedten, és egyre lassabban haladtak, legszívesebben megálltak volna, de Esőcsepp csak ment a tevéjével elöl konokul, és azt hajtogatta, hogy a kútig bizony nem állnak meg. Rasidnak feltörte a bakancs a sarkát, nem szokta meg a lábbelit, a legeltetésnél többnyire mezítláb jártak, csak a hideg időben hordtak cipőt.

– Cseréljünk! - kiáltott a lányra. A tevén most ő ült. A nap már égette a hátukat, az út egyre emelkedett.

- Látod a sziklát? Ott állj meg te lány! Ott a kút! Nem kell tovább menni! - kiáltott fel Rasid.

folyt. köv.