A nyomorúság rabjai

- Mindezt még sokszor el fogom mondani, és ti is elismétlitek majd néhányszor, nem kell megijedni. Térjünk nyugovóra, holnap újra átbeszéljük.

Sem Rasidnak, sem Esőcseppnek nem jött álom a szemére csak forgolódtak, a gondolatok csak úgy kavarogtak a fejükben. A félelem befészkelte magát az agyukba, már nem voltak azok a határozott magabiztos fiatalok többé. A reggel gyorsan eljött, indultak legeltetni, velük ment Gaspar is. A nap az utazás jegyében telt el. A félelmük csökkent, kezdtek bizakodni az út sikerében. Esőcsepp arra gondolt, ha Gaspar képes volt hazajutni, akkor ők ketten, a biztonságosabb úton, csak el jutnak Európába.

Egy reggel apjuk ennyit mondott: - ma utoljára mentek legeltetni, búcsúzzatok el a tájtól, mert lehet, hogy soha nem látjátok viszont a szülőföldeteket. A két fiatal megilletődve indult el, Esőcsepp a torkában gombócot érzett, de nem mert sírni, ám kint a völgyben, mikor egyedül volt, csak úgy rázta a zokogás. Nézte ezeket a kopár hegyeket, képtelen volt másféle tájat elképzelni, a szeme ezt szokta meg. A szíve elszorult, bármennyire űzte a vágy az új világ felé, érezte, hogy az itt hagyott élete lesz számára örökre, a gondtalan gyermekkor boldog emléke. Este mindketten kimentek a temetőbe, elbúcsúztak a halottaiktól, kérve őket, hogy segítsék az útjukat. Másnap pakoltak, készülődtek, Gasparral vitatkoztak, kérdéseikkel ostromolták. A következő napon, már pirkadatkor talpon volt mindenki, a tevét felmálházták, Rasid fogta a kantárját, Esőcsepp lehajtott fejjel állt a tevéje mellett. Elsőnek Marad és felesége lépett oda hozzá, megölelték, Marad csak annyit mondott - ha boldogtalan leszel, gyere haza, itt mindig lesz számodra hely. Majd Gáspártól búcsúztak el, mindent megköszönve. Végül apjuk állt előttük, Esőcsepp látta, hogy a szeméből folyik a könny.

- Vigyázzatok egymásra, soha ne felejtsétek, hogy az életetek a legfontosabb. Az ételnél mindig fontosabb a víz, ha gyorsan kell cselekedni, a szívetekre hallgassatok, ha terveztek, hallgassátok meg egymás véleményét és az eszetek diktáljon.

2520 március hetedikének hajnalán, apjuk áldásával útnak indultak az ismeretlen új világba. Esőcsepp ekkor mindössze tizennegyedik évét töltötte, a bátya is csak a huszadik esztendejében járt.

A család csendben nézte, ahogy felkaptatnak a domboldalon, és lassan elnyeli őket a hajnali köd. Gaspar nagyot sóhajtott, halkan, szinte csak suttogva mondta – most láttam őket utoljára.

folyt köv.