A nyomorúság rabjai

Rasid már messziről felismerte bátyát a járásáról, ámulva látta, hogy egy fiatal nő jön vele. A lány majdnem olyan magas volt, mint a testvére, fekete haja összefonva is a derekát verte, fehér bőre, és errefelé ritka kék szemével ijedten tekingetett szét. Amikor odaértek Marad köszönt, a lány lehajtotta a fejét.

- Bemutatom nektek a feleségem, Jamilát – mondta és kérdőn nézett az apjára.

- Örülök fiam, hogy megházasodtál, de velünk is tudathattad volna, hogy mire készülsz, nem tiltakoztunk volna a házasságod ellen. Égre földre kerestünk. Holnap ismét a kutatásodra indultunk volna. Üdvözlöm a feleséged, üljetek le, egyetek, igyatok, majd meséld el, hogy történt mindez – mondta a lányra mosolyogva, majd átölelte a fiát.

Miután ettek Marad ismét bocsánatot kért, amiért ekkora gondot okozott, de maga sem volt abban biztos, hogy Jamila hozzájön. Marad úgy ismerte meg őket, hogy a lány és az öccse messze elcsatangoltak a kecskéikkel, Marad meglátta őket a hegyről. Sem Jamiláék, sem Maradék nem legeltettek soha arrafelé. Ettől kezdve Marad csak ide jött az állatokkal. Figyelte, hátha feltűnnek ismét, és nem csalódott, egy reggel meglátta őket a völgy alján. Merészen lesétált hozzájuk, nem sietett, nem torpant meg, a döntése határozottá tette. Jamiláék félve fogadták, de amikor a családjáról és magáról beszélt, felengedtek. A lány kedvesen mosolygott rá, ez fölbátorította. Összebarátkoztak, és a következő alkalommal felkereste a családjukat. Jamila apja majdnem agyonlőtte, de a fia lehajtotta a puskáját, csak annyit mondott, hogy nem meghalni jött.  Ekkor kérte meg Marad Jamila kezét. Mindössze háromszor találkoztak, a harmadikon feleségül is vette. Nem árt manapság a gyorsaság, mondta a lány apja és leölt egy gidát az ünnepi vacsorára. A lány szülei boldogok voltak, mert nem hitték, hogy az egyetlen lányukat valaha is férjhez adják. Idősebb fiaik, már régen elmentek szerencsét próbálni, csak a lányuk és a legkisebb fiúk élt itt velük. Marad elmagyarázta merre élnek Jamila szülei, melyik völgyben építettek valamikor, még Jamila nagyszülei, egy emeletes barlanglakást, ahol megfértek velük az állataik is. Vizet a közeli forrásból nyerték. Itt szeretnénk élni. Ennyi a történet - mondta és apjára nézve várta a válaszát.

Keyvan még mindig nem tért magához a történtek után. Annyi rossz dolog történt már eddig az életében, jót már nem is remélt, és mit ad Isten, a legidősebb fia itt marad vele, és még asszonyt is hozott a házhoz, talán még az unokája születését is megéri.

- Örülök, hogy így döntöttetek, itt van elég hely. Anyád boldog lenne, ha megérte volna. Úgy döntöttem, hogy elmegyek veletek Jamila szüleihez, és megköszönök nekik mindent – hangja elcsuklott, de tartotta magát.

Esőcsepp csak bámulta a párt, annyira hihetetlennek tűnt a történet. Lehet, hogyha körül néznének, találnának még családokat, és akár férjhez is mehetne, itt élhetné le az életét a családjával. Nem erre vágyom, látni akarom a világot, szebb jövőt képzeltem magamnak. Jó lenne iskolába járni, ha azt nem is lehetne, akkor másképpen tanulni. Sajnálom apámat, de nem maradhatok itt. Könnyes szemmel bámult maga elé.

Rasid és Esőcsepp is örült, de az ő elhatározottságuk, erős volt, mint a szikla, ők menni akartak, minél előbb. Gaspar mindennap oktatta őket, minden részletét megbeszélték az útnak, talán százszor is, de a nagybátyjuk még mindig elégedetlen volt velük. 

folyt. köv.