- A mienk is! - kiáltották a fiúk egyszerre.
- De jó illatok Dara! Régen éreztem ilyen finomat –
mondta Gaspar és egy nagyot nyelt.
- A párolt füge illatát érzed és a zöldbabét, amit egy
kis fokhagymával ízesítettem és a sült kecske oldalast, amin ugyan kevés a hús,
de annál finomabb – felelt Dara.
Mindenki megtöltötte a friss lepényét a finomságokkal,
csendben falatoztak, ilyenkor úgy érezték, hogy szép az élet. Dara boldogan
nézte őket, az egész napi fáradozásáért a családja elégedett mosolya volt a
fizetség. Milyen kár, gondolta, hogy a boldog idők hamar elszaladnak, jobbat
várunk, de mindig rosszabb jön. Rettegve gondolt a holnapra, nem csak attól
félt, hogy elveszti a gyerekeit, a betegségekre is remegve gondolt, csak ne
jöjjön semmiféle kór, mert ha őket elviszi, mint a szüleiket, mitévők lesznek a
ezek a gyerekek.
A fiúk Gasparral lőgyakorlatra mentek, már sötétedett
mikor nyugovóra tértek. Reggel Gaspar a fiúkkal ment legeltetni, ott folytatták
a célba lövést. Gaspar aznap megtanította őket a tűzgyújtó nélküli tűgyújtásra
is, mondván az ördög nem alszik, akár el is lophatják a hátizsákotokat. Akkor
is boldogulni kell, ha nincs semmitek, az éjszakák hidegek, tűz mindig kell -
mondta. A fiúk tanítása jól haladt. Gaspar
elégedett volt, de még messze nem találta elég felkészültnek őket. Esőcsepp
mindig ott lábatlankodott Gáspar körül, és esdeklőn kérte, hogy tanítsa őt is,
de olyankor Gaspár csak egy nagyot nevetett, és megsimogatta a kislány fejét.
Ilyenkor Esőcsepp elvörösödött, könnyek szöktek a szemébe, és mérgesen csak
annyit mondott – Majd meglátod, hogy mennyit tudok már! Ami igaz az igaz,
gondolta Dara, a lányom nagyon okos, és gyorsan tanul meg mindent, elég neki
egyszer megmutatni. Jobban ír, számol, és olvas, mint a bátyai, és olyan
kérdései vannak, amire még a felnőttek sem tudnak válaszolni. Dara úgy hitte,
hogy Estella tanította meg a lánykát ennyi mindenre.
Dara egy reggel nem volt képes felállni, magas láz
gyötörte, egész testét izzadtság borította el, majd a hideg lelte. Keyvan vele
maradt, borogatta, és a féltve őrzött szárított fűzfa kérgéből főzött teát,
hogy a lázát csillapítsa. Egy hét múlva Dara láza lement, újra egészségesnek
érezte magát, de fáradékony maradt továbbra is. Esőcsepp úgy őrizte anyját, mintha
attól félne, hogy elveszik. Betegsége alatt szinte soha nem mozdult az ágya mellől,
most, hogy Dara már tesz-vesz, mindig a szoknyája mögött van, mindenben segít,
ha tud, első szavára rohan és teljesíti a kérését. Anyja tudta, hogy a lányka
fél, nagyon fél, hogy elveszti őt is. A sajt készítés közben, jutott idő a
beszélgetésre, Dara alig győzött válaszolni a töméntelen kérdésre. Bizony sok
kérdésével megvárták Keyvant, vagy Gaspart, mert Dara nem tudott válaszolni.
Néha álmélkodva hallgatta a kislányt,
mert a kérdést sem értette, de azt sem, hogy ez az alig nyolc éves gyerek,
honnan tud ennyi mindent. Estella sok mindenre megtanította, apja pedig
számolni, én írni és olvasni, de a fiuk soha nem tettek fel ennyi
megválaszolhatatlan kérdést.
Egy délelőtt azzal jött, hogy honnan
jöttünk mi ide, kik éltek előttük itt, akik a rokonaink lehettek valamikor.
Dara csak annyit tudott, hogy az őseik is nomád
pásztorok voltak, és a Zagrosz hegyeiben éltek mindig. Este Keyban már többet
tudott válaszolni, a vacsoránál mindenki őt hallgatta, amikor az régiekről
mesélt.
- A mi őseink a bakhtiari nomád muszlimok voltak, annak
is síita ágához tartoztak. Állattartásból éltek, az asszonyaik híres
szőnyegkészítők voltak, anyád is tanított szőnyeget csomózni, mostanában kevés
birkánk van, nincs gyapjú a fonalhoz. Valójában nem voltak vallásos muszlimok,
nem igazán tartották be a Korán előírásait. Mi már egyáltalán nem, nincs is
értelme, mi a hegyek szentségét tiszteljük, nem a Koránt. Igaz van nálunk is
szent könyv, anyátok abból tanít olvasni benneteket.
- Amikor Estellát temettük, akkor imádkoztál, ugye
apa?
- Igen, a temetéseknél és a születésnél még a vallási
szertartások szerint járunk el, imádkozunk.
- Én akkor is imádkozom, ha bajban vagyunk, vagy
aggódunk miattatok – szólt Dara.
- Igaz, az asszonyok régen is vallásosabbak voltak, de
a napi imákat, a böjtöket, már ők sem tartották számukra kötelező előírásnak.
- Lehet, hogy van Isten, valaki csak teremtette ezt a
világot. Lehet, hogyha imádkoznánk hozzá, segítene rajtunk – szólt halkan, a
többnyire csendes Marad.
- Errefelé, a nem nomádok, mind vallásosak voltak,
naponta többször imádkoztak, a Korán volt a legfőbb könyvük, mégis pusztulásra
ítéltettek, velünk együtt. Ha van Isten, akkor nagyon megharagudott ránk,
élhetetlenné teszi számunkra a földi életet. Ha nincs Isten, akkor saját magunk
számára tettük értéktelen sivataggá a földünket, de az is lehet, hogy minden ember
bűnös ebben, a holtak és az élők is, de az is megtörténhet, hogy a föld
természete ilyen, már nem akarja, hogy ennyien éljünk belőle. Nem tudom, de a
nálunk okosabbak se tudják - fejezte be egyre halkabban a monológját Keyvan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése