KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2017. március 1., szerda

Álmok regénye (huszadik rész)



Az út lenyűgözött, a történetemből már az elején kifogytam, David szerint az összes álom közül ez volt a legszörnyűbb, talán igaz is, mert időben ez állt a legközelebb hozzánk. Visszatérve az útra, soha nem láttam Ausztráliát partközelben ilyen hosszan, már ezért is megérte, hogy David a Fraser szigetet választotta. Déli egy órakor, a legnagyobb forróságban kötöttünk ki Hervey Bay kikötőjében. Szerencsére nem kellett sokat sétálnunk az autókölcsönzőig, a komp közelében találtuk meg, nem sokat keresgéltük, már messziről láttuk a sorba állított jeepeket. Vissza a kikötőbe, de már nem gyalog, a hajóból átpakoltuk a fontos dolgokat, a holminkat, a spenót zöld terepjáróba, és indulás megint vissza a komphoz, belépési engedély vásárlása után mi is beálltunk a kompra várakozók közé. Sokan tébláboltunk itt az autóink körül, mindenféle náció, bábeli zűrzavarban. Gondolom a hosszú hétvége, az ünnep miatt jöttünk itt ennyien össze. Végre ráhajthattunk, David fizetett, addig én foglaltam fent egy kényelmes, jó kilátású helyet mindkettőnknek, rendeltem kávét, hozzá hideg narancslét. A komp kényelmesen, nyugodt tempóban tette meg azt az ötven vagy hatvan kilométert a szigetig. Lehajtás után, mindenki nekilátott a gumik leengedésének, mert itt ez előírás, keménygumival elássuk magunkat a homokba. Azt mondják, még puhával is előfordul, de nekünk most szerencsénk volt, a hét elején esett. Ez a világ legnagyobb homokozója. A tengeren elviselhetőnek éreztük a hőséget, de a szigeten úgy tűnt, mintha még forróbban tűzne a nap, ráadásul a szél is elállt, Davidet már nagyon fárasztotta. Beálltunk a sorba, és indultunk át a kijelölt úton, a sziget keleti oldalára, most én ültem a kormány mögé, David pihent. Szerencsére senki se kapart el, még én sem, pedig nagyon kezdő vagyok a homokon autózásban. A keleti partra érve gyorsan szétszéledt a kényszer szülte társaság. Mi is suhantunk a végtelenek érzett homokos tengerparton, elkábított a határtalan szabadság érzése, sajnáltam, de meg kellett állni, már messziről látszottak a kicsi házak, ki is béreltünk egy csinos bungalót. David lepihent, én pakolgattam, és tanulmányoztam a kapott ár-apály táblázatot. David estig aludt, hát egyedül sétáltam be a hullámokba, majd estig a fák árnyékában olvasgattam. Az éjszaka tele volt zajokkal, sőt kutyaugatással, gondolom a dingók ólálkodtak a házak között, élelmet kutatva. Reggel lustálkodtunk, majd útra kelve, ma David próbálta ki a tengerparti autózást, nagyon tetszett neki is. A tervünkben a két különösen tiszta, belső tó felkeresése szerepelt, először a kisebbikhez, a Wabby tóhoz mentünk el, itt nem volt tömeg, néhány család csak. Rábeszéltem Davidot, hogy fürödjön ő is, sikerült, örült, mert kellemesen lehűtötte a kristálytiszta édesvíz. Délután megnéztük a híres Mahenot hajóroncsot, amit 1935-ben sodort partra egy hatalmas ciklon. Elgondolkodtam, mekkora ereje lehet egy ilyen tengeri viharnak, ha egy ekkora hajót képes a partra tenni, mit csinálna a mi kis hajónkkal, belökné a sziget belsejébe?
Örültem, mert sikerült David figyelmét teljesen elterelni a betegségéről. Látszott rajta a megkönnyebbülés, újra a régi, vidám David volt. Reménykedtem, hogy ez így is marad hazáig. Este zenét hallgattunk, könnyűzenét, komolyat, egészen beleéltük magunkat, még táncoltunk is a homokon. David átölelt, és teljes komolysággal, a fülembe súgta – lehet, hogy ez az utolsó gondtalan hajóutunk.
- Miért lenne az utolsó? Ha felgyógyulsz, még sok szigetet felkereshetünk.
- Ha felgyógyulok!
Nem folytattam, eltereltem a figyelmét. Másnap is szoros programunk volt, délelőtt tanösvényeken túráztunk. délután a hatalmas, és csodálatosan tiszta vizű McKenzie tóban hűsöltünk. A harmadik napon készülődtünk, összepakoltunk, mert a délutáni komppal vissza akartunk menni. Délelőtt David a térképet tanulmányozta, és az időjárás jelentéseket hallgatta, szerette volna körbehajózni ezt a százhúsz kilométer hosszú szigetet, én benne voltam, miért is ne. Kisebb viharokat, esőt jeleztek erre, de David csak legyintett. Estére értünk be a Hervey Bay- i kikötőbe, és hajón töltöttük el az éjszakát.
Nyolc óra körül indulunk el a hosszú útra, Darlával, a mi kis hajónkkal. David a lányáról nevezte el a hajóját, nagyon hiányzott neki, így legalább névben vele élt. Ma is forrón tűzött a nap, de kellemesen enyhítette a felerősödő szél a meleget. Fraser sziget mentén haladtunk északkeletnek, kelet kivételével csak a tengert láttuk, ha keletre néztünk egy idő után az is unalmassá kezdett válni, a lakatlan sziget homokos partját, beljebb végig zöld dzsungelét láttuk csak. Időtlenné váltunk, ráértünk mesélni, mindketten a gyermekéveinkre, a fiatalságunkra emlékeztünk vissza, meglepő volt, bár különböző kontinensen nevelkedtünk, de a neveltetésünk hasonló értékek mentén történt. A szüleink amerikaiak voltak, ott születtek még a nagyszüleink is. David most először beszélt ilyen nyíltan a házasságáról, ami, csak miatta tartott ennyi ideig valójában, most is csak külön élnek, nem váltak el hivatalosan. Amerikai házukba, a felesége jön évenként Németországból a lányához látogatóba. 
Szépen haladtunk, dél körül már majdnem elértük a sziget csúcsát. Estére szerettünk volna a Fraser sziget ellenkező végén, Inskip-nél kikötni. Minden a tervek szerint haladt, de ahogy elértük a sziget legészakibb csúcsát az időjárás rosszra fordult. Hirtelen eltűnt a nap, sötét, szinte fekete felhők sűrűsödtek horizont keleti alján, és egyre jobban fújt a szél. Nagyon idegesített, könyörögtem Davidnak, hogy kössünk ki egy alkalmas helyen, de David csak mosolygott. Megnyugtatott, ez a vihar elmegy északnak, mi pedig most már délnek fordulunk. A vihar egyre közeledett, nem ment északnak, hatalmas hullámokat korbácsolt fel a szél. Hol a tetején táncolt a hajó, hol lezuhantunk a mélybe, és átcsapott felettünk a víz. Lementem a kabinba, hányni, de a hányinger nélkül is lementem volna, annyira reszkettem a félelemtől. David fent maradt a kormánynál, amibe valójában csak kapaszkodott. A szél most már ordított, villámlott körülöttünk, és rettenetesen dörgött. Imádkoztam, hogy megússzuk élve, eluralkodott rajtam a halálfélelem, leültem az ágy mellé, és ráborultam. Vizes volt alattam a padló. Nem akartam cápaeledel lenni. David idegesen lerohant, közölte a szörnyű hírt, a hajó irányíthatatlan, valami történt a kormánylapáttal. Ki akart menni, mert egy fémrúd himbálózik a kormányfülke előtt, ha elszabadul, betöri az üveget, és akkor végünk, bezúdul a víz. Könyörögtem neki, ne menjen, de feltépte az ajtót és kilépett a viharba. Zokogva vártam vissza, hiába. A hajó csak rohant a vakvilágba, megállíthatatlanul.
folyt. köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim