KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2017. február 22., szerda

Álmok regénye ( tizenkilencedik rész)



Főztem egy kis cikória kávét, kenyeret szeltem, mellé egy kis gyümölcslekvárt kockáztam fel. A kutyának odadobtam a kenyér héját. Megmosakodtam a lavórban, hajamat kibontottam, alaposan kifésültem és újra feltekertem egy kis kontyba. Felvettem egy vastagabb mellényt, a fejemet bekötöttem egy jó meleg kendővel. Így már újra frissnek, nőnek éreztem magamat, és nem fáztam. Alig fűtjük a házat, nagyon fogy a fa. Erikkel kimehetnénk az erdőre fát vágni, de az nyers, nem jól ég, meleget se ad, csak kormoz. Gyorsan lementem megnézni, hogy él e még a tehén. Arra gondoltam, hogy kiviszem a ház mögötti földre, ott több legelni valót talál, február vége felé járunk, már sarjad egy kicsit a fű is, de előbb megreggelizünk.
Lotte már várt, de Eriket ébresztgetni kellett, nyolcra sietnie kell a Hitler Jugendbe. Mi meg Lottéval tízre megyünk a paplakba dolgozni, gézt szabunk, és csomagolunk. Folyton az ajtót lesem, hátha belép Helena. Lotte is várja, sokszor kérdezi – mikor jön már haza anya?
Hetek teltek el, de Helenáról nem jött hír. A faluban suttogták, hogy Drezdában nem maradt épen egy ház sem, a város lakóinak a fele elpusztult a bombázásban, és a tűzben. Nem reménykedtem, tudtam, hogy a csoda az lenne, ha ránk nyitná az ajtót. Nincs, akivel megoszthatnám a fájdalmamat, az unokám és a fiam, még gyerekek, a falubeli asszonyok csendesek, senki sem siránkozik, vagy nem akar, vagy nem mer. Nekünk, nőknek itthon kell helytállnunk, míg a férjeink, fiaink, Németországért, értünk harcolnak, panasznak nincs helye. Fogalmam sincs, hogy valójában miért tört ki a háború, igaz én csak egy falusi parasztasszony vagyok, nem értek én a nagy politikához semmit. Végzem a dolgom és kész. Nekem elég, ha a Führer tudja, mit miért tesz. A semmiért nem lehet ekkora világégés, borzalom! Azt hiszem, mi rosszkor születtünk.
Erik megbolondult, mindenáron a frontra akar menni, harcolni, hiába mondogatom, hogy még nem vagy tizenhat éves sem. Jelentkezett néhány barátjával együtt, de elutasították őket, azzal az indokkal, hogy nincsenek kiképezve, de most nincs is katonai kiképzés itt, nincs rá ember. Dühösen morgolódott, de hiába, itthon kellett maradniuk.
A borjút levágtuk húsvétra, alig volt rajta hús, olyan soványka volt szegény, de jólesett már a tartalmasabb étel. Adtam belőle a Plébános úrnak is. Már nem reméltem, hogy Helena hazajön. Csináltam a kert végében egy jelképes sírt, egy fakeresztet belenyomtam a földbe, és egy csokor hóvirágot tettem a tövébe. Minden este kimentem, sírtam egy sort a szeretteinkért, és elmondtam néhány imát a lelki üdvükért. Megígértem Helenának, hogy felnevelem tisztességgel a lányát.
Hallottuk, hogy a környező falvakban, már megjelentek az orosz katonák, teherautókkal. Attól kezdve lent aludtunk a mi kis légópincénkben. Éheztünk, már nem kaptunk élelmiszerjegyet sem, cserekereskedelem lett a divat. Minden értékes holminkat elcseréltük lisztért és krumpliért. Vártam a háború végét, nem érdekelt már, hogy ki a győztes, ki a vesztes, csak vége legyen. Vissza akartam kapni a régi, félelem nélküli, békés munkáséletemet. Soha nem lesz vége, ezt kiabálta egy belső hang. Ilyen nem lehet, egyszer minden véget ér, még a háború is. Már meg sem pucoltuk a krumplit, héjastul főztük, és úgy is ettük.
Vasárnap lottéval elmentünk a misére, csendesen, halkan énekeltünk. Kevesen merészkedtünk el a templomig, az atya sem prédikált hosszan. Mi a falu végén laktunk, nem voltak házak, szomszédok a közelben, minden fontosat, a híreket is, itt tudtam meg a paplakban, vagy a misén. Az egyik asszony sírva suttogta, hogy a szomszéd faluban lakó rokonukat teljesen kifosztották az oroszok, sok nőt erőszakoltak meg, aki ellenállt, azt egyszerűen agyonlőtték. Rettegve mentem haza. Otthon a lelkére kötöttem Eriknek, hogy ha én reggelente óvatosan feljövök körülnézni, ők addig maradnak lenn, amíg újra vissza nem jövök.
Erik ellenkezett, mint mindig, hogy neki menni kell az iskolába, és a Hitler – Jugendbe gyakorlatozni, hajtogatta. A falunkban tűzoltó alakulatba tartoztak ezek a fiatal gyerekek. Sokszor ért haza sötétben, az idegességtől fájt a fejem, rettegtem, hogy baj éri. Hiányzott a segítsége is, ásni kellett volna, nyakunkba szakadt a jó idő, szerettem volna vetni egy kis salátát, zöldséget és borsót. A földeket úgysem tudjuk megművelni, lovak nélkül nem tudunk szántani, de vetőmagunk sincs.
Se Helenáról, se Stefánról nem kaptunk hírt, a lelkemben gyászoltam őket, de a gyerekek előtt, főleg Lotte miatt, úgy szóltam róluk, azt mutattam nekik, mintha biztosan élnének. Nem akartam teljesen elszomorítani, amúgy is keserves, félelmekkel teli a kis élete mostanában.
Kipihenten jókedvűen ébredtem, csendben felosontam, a nap is felkelt, jól indul ez a nap, gondoltam, de amikor kiléptem a műhely ajtón, hangok szűrődtek ki az istállóból. Róza keservesen felbődült, mintha megütötték volna, Hanzi kutyánk mozdulatlanul feküdt az istállóajtó előtt. Már tudtam, hogy ez egy szomorú nap lesz. Vissza akartam osonni, de a házunkból kilépett két szovjet egyenruhás férfi és jöttek át az udvaron. Megláttak, már nem mertem visszamenni. Lassan, tétova léptekkel elindultam én is az istálló felé. Az egyik felém kiáltott –„némeckájá szuka”. A másik elindult a műhely felé, megtorpantam, de megfordulni nem mertem. Benézett az ajtón, majd becsapta és ő is jött az istállóhoz.  Félve megálltam a kitárt ajtó előtt, a két orosz bement mellettem. Róza, szegény sovány tehenünk, feküdt a saját vérében, elvágták a torkát. Hangoskodtak, nagyokat nevettek, egymásra, majd rám mutogattak. Folytak a könnyeim, reszkettem, annyira féltem, hogy feljönnek utánam a gyerekek.
- Kleba, kartofel? – kiabálta a legidősebb felém.
- Nye ponyemájes? – ordította még hangosabban.
Csak álltam az istálló ajtóban, folytak a könnyeim. Az ordibáló kinyúlt, és berántott. A többiek a tehenet nyúzták. Engem az idősebb lerántott a ganés szalmára, rám fogta a fegyvert és mutatta, hogy húzzam fel a szoknyám. Ordítani kezdtem, hogy én egy öregasszony vagyok. A többiek hangosan röhögtek. Megpróbáltam talpra állni, a csizmás lábával visszarúgott a ganéra. Letette a fegyvert, és már tornyosult is fölöttem, a többiek tapsoltak és kiabáltak. Megsemmisülve feküdtem, lehúztam a szoknyámat, a fiatalabbak legyintettek rám, ekkor állt meg az ajtóban Erik, ordított valamit. Egyszerre fordultak az ajtó felé, még hallottam a lövések hangját, az idősebb rám nézett, a hideg puskacsövét a forró homlokomhoz nyomta, és elsötétedett a világ.
A kicsi Lotte a félelemtől megnémulva rohant, csak rohant az úton, amikor elérte a házakat, sikongani kezdett, egy asszony kiugrott a kapun és berántotta a lánykát. Csodálatos tavaszi napban ragyogott az eső áztatta táj, a föld sötétebb lett, a fák, a mező smaragdzöld színre váltott. Két sovány macska összegömbölyödve napozott egy kőrakáson.
folyt. köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim