Főztem egy
kis cikória kávét, kenyeret szeltem, mellé egy kis gyümölcslekvárt kockáztam
fel. A kutyának odadobtam a kenyér héját. Megmosakodtam a lavórban, hajamat
kibontottam, alaposan kifésültem és újra feltekertem egy kis kontyba. Felvettem
egy vastagabb mellényt, a fejemet bekötöttem egy jó meleg kendővel. Így már újra
frissnek, nőnek éreztem magamat, és nem fáztam. Alig fűtjük a házat, nagyon
fogy a fa. Erikkel kimehetnénk az erdőre fát vágni, de az nyers, nem jól ég,
meleget se ad, csak kormoz. Gyorsan lementem megnézni, hogy él e még a tehén.
Arra gondoltam, hogy kiviszem a ház mögötti földre, ott több legelni valót
talál, február vége felé járunk, már sarjad egy kicsit a fű is, de előbb
megreggelizünk.
Lotte már
várt, de Eriket ébresztgetni kellett, nyolcra sietnie kell a Hitler Jugendbe. Mi
meg Lottéval tízre megyünk a paplakba dolgozni, gézt szabunk, és csomagolunk.
Folyton az ajtót lesem, hátha belép Helena. Lotte is várja, sokszor kérdezi –
mikor jön már haza anya?
Hetek teltek
el, de Helenáról nem jött hír. A faluban suttogták, hogy Drezdában nem maradt
épen egy ház sem, a város lakóinak a fele elpusztult a bombázásban, és a tűzben.
Nem reménykedtem, tudtam, hogy a csoda az lenne, ha ránk nyitná az ajtót. Nincs,
akivel megoszthatnám a fájdalmamat, az unokám és a fiam, még gyerekek, a
falubeli asszonyok csendesek, senki sem siránkozik, vagy nem akar, vagy nem
mer. Nekünk, nőknek itthon kell helytállnunk, míg a férjeink, fiaink, Németországért,
értünk harcolnak, panasznak nincs helye. Fogalmam sincs, hogy valójában miért
tört ki a háború, igaz én csak egy falusi parasztasszony vagyok, nem értek én a
nagy politikához semmit. Végzem a dolgom és kész. Nekem elég, ha a Führer tudja,
mit miért tesz. A semmiért nem lehet ekkora világégés, borzalom! Azt hiszem, mi
rosszkor születtünk.
Erik
megbolondult, mindenáron a frontra akar menni, harcolni, hiába mondogatom, hogy
még nem vagy tizenhat éves sem. Jelentkezett néhány barátjával együtt, de
elutasították őket, azzal az indokkal, hogy nincsenek kiképezve, de most nincs
is katonai kiképzés itt, nincs rá ember. Dühösen morgolódott, de hiába, itthon
kellett maradniuk.
A borjút
levágtuk húsvétra, alig volt rajta hús, olyan soványka volt szegény, de
jólesett már a tartalmasabb étel. Adtam belőle a Plébános úrnak is. Már nem reméltem,
hogy Helena hazajön. Csináltam a kert végében egy jelképes sírt, egy
fakeresztet belenyomtam a földbe, és egy csokor hóvirágot tettem a tövébe.
Minden este kimentem, sírtam egy sort a szeretteinkért, és elmondtam néhány
imát a lelki üdvükért. Megígértem Helenának, hogy felnevelem tisztességgel a
lányát.
Hallottuk,
hogy a környező falvakban, már megjelentek az orosz katonák, teherautókkal.
Attól kezdve lent aludtunk a mi kis légópincénkben. Éheztünk, már nem kaptunk
élelmiszerjegyet sem, cserekereskedelem lett a divat. Minden értékes holminkat
elcseréltük lisztért és krumpliért. Vártam a háború végét, nem érdekelt már,
hogy ki a győztes, ki a vesztes, csak vége legyen. Vissza akartam kapni a régi,
félelem nélküli, békés munkáséletemet. Soha nem lesz vége, ezt kiabálta egy
belső hang. Ilyen nem lehet, egyszer minden véget ér, még a háború is. Már meg
sem pucoltuk a krumplit, héjastul főztük, és úgy is ettük.
Vasárnap
lottéval elmentünk a misére, csendesen, halkan énekeltünk. Kevesen merészkedtünk
el a templomig, az atya sem prédikált hosszan. Mi a falu végén laktunk, nem
voltak házak, szomszédok a közelben, minden fontosat, a híreket is, itt tudtam
meg a paplakban, vagy a misén. Az egyik asszony sírva suttogta, hogy a szomszéd
faluban lakó rokonukat teljesen kifosztották az oroszok, sok nőt erőszakoltak
meg, aki ellenállt, azt egyszerűen agyonlőtték. Rettegve mentem haza. Otthon a
lelkére kötöttem Eriknek, hogy ha én reggelente óvatosan feljövök körülnézni,
ők addig maradnak lenn, amíg újra vissza nem jövök.
Erik
ellenkezett, mint mindig, hogy neki menni kell az iskolába, és a Hitler –
Jugendbe gyakorlatozni, hajtogatta. A falunkban tűzoltó alakulatba tartoztak
ezek a fiatal gyerekek. Sokszor ért haza sötétben, az idegességtől fájt a
fejem, rettegtem, hogy baj éri. Hiányzott a segítsége is, ásni kellett volna,
nyakunkba szakadt a jó idő, szerettem volna vetni egy kis salátát, zöldséget és
borsót. A földeket úgysem tudjuk megművelni, lovak nélkül nem tudunk szántani,
de vetőmagunk sincs.
Se Helenáról,
se Stefánról nem kaptunk hírt, a lelkemben gyászoltam őket, de a gyerekek
előtt, főleg Lotte miatt, úgy szóltam róluk, azt mutattam nekik, mintha
biztosan élnének. Nem akartam teljesen elszomorítani, amúgy is keserves,
félelmekkel teli a kis élete mostanában.
Kipihenten
jókedvűen ébredtem, csendben felosontam, a nap is felkelt, jól indul ez a nap,
gondoltam, de amikor kiléptem a műhely ajtón, hangok szűrődtek ki az
istállóból. Róza keservesen felbődült, mintha megütötték volna, Hanzi kutyánk
mozdulatlanul feküdt az istállóajtó előtt. Már tudtam, hogy ez egy szomorú nap
lesz. Vissza akartam osonni, de a házunkból kilépett két szovjet egyenruhás
férfi és jöttek át az udvaron. Megláttak, már nem mertem visszamenni. Lassan,
tétova léptekkel elindultam én is az istálló felé. Az egyik felém kiáltott
–„némeckájá szuka”. A másik elindult a műhely felé, megtorpantam, de
megfordulni nem mertem. Benézett az ajtón, majd becsapta és ő is jött az
istállóhoz. Félve megálltam a kitárt
ajtó előtt, a két orosz bement mellettem. Róza, szegény sovány tehenünk, feküdt
a saját vérében, elvágták a torkát. Hangoskodtak, nagyokat nevettek, egymásra,
majd rám mutogattak. Folytak a könnyeim, reszkettem, annyira féltem, hogy
feljönnek utánam a gyerekek.
- Kleba,
kartofel? – kiabálta a legidősebb felém.
- Nye
ponyemájes? – ordította még hangosabban.
Csak álltam
az istálló ajtóban, folytak a könnyeim. Az ordibáló kinyúlt, és berántott. A
többiek a tehenet nyúzták. Engem az idősebb lerántott a ganés szalmára, rám
fogta a fegyvert és mutatta, hogy húzzam fel a szoknyám. Ordítani kezdtem, hogy
én egy öregasszony vagyok. A többiek hangosan röhögtek. Megpróbáltam talpra
állni, a csizmás lábával visszarúgott a ganéra. Letette a fegyvert, és már
tornyosult is fölöttem, a többiek tapsoltak és kiabáltak. Megsemmisülve
feküdtem, lehúztam a szoknyámat, a fiatalabbak legyintettek rám, ekkor állt meg
az ajtóban Erik, ordított valamit. Egyszerre fordultak az ajtó felé, még
hallottam a lövések hangját, az idősebb rám nézett, a hideg puskacsövét a forró
homlokomhoz nyomta, és elsötétedett a világ.
A kicsi Lotte a félelemtől megnémulva rohant, csak rohant az
úton, amikor elérte a házakat, sikongani kezdett, egy asszony kiugrott a kapun
és berántotta a lánykát. Csodálatos tavaszi napban ragyogott az eső áztatta táj,
a föld sötétebb lett, a fák, a mező smaragdzöld színre váltott. Két sovány
macska összegömbölyödve napozott egy kőrakáson.
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése