KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2017. március 9., csütörtök

Álmok regénye (befejező rész)



A halálra vártam. Ágyra borulva ültem a hajó fenekén a vízben, és kiáltoztam.  - David gyere már vissza! Mi tart olyan sokáig! David, könyörgöm, gyere vissza!

A szélvész irányította hajó csak rohant. Nem tudom mennyi idő telt el a vihar kitörése óta, David eltűnésének idejét sem voltam képes megbecsülni, vártam rendületlenül vissza. Ez az egyetlen reményem maradt csupán, ha visszatér, úgy hittem megmenekülünk, de nem tért vissza.

Az orkán változatlan erővel tombolt, a szél üvöltött, de még így is meghallottam, azt a rémítő hirtelen csendet, amikor leállt a hajómotor. Kifogyhatott az üzemanyag, gondoltam. Uramisten! Kiáltottam fel, hiszen annak hazáig ki kellett volna tartania, az meg háromszáz kilométernél több is talán. Most mi lesz, hova sodort, milyen messze? Ha a vihar megszűnik, csak a tenger áramlata visz majd, amerre csak akar? Igaz, én azt sem tudom, merre fordított a szél, lehet, hogy kint járunk már az óceánon, és rég elhagytuk a Korall tengert.

Azzal, hogy David soha nem jön vissza hozzám, tisztában voltam. Felmerészkedtem a kormányhoz, de a sűrű esőtől, a tornyosuló hullámoktól semmit nem láttam. Visszakúsztam, és a padlón ülve csak bámultam a semmibe. Nem volt már remény, ez volt az utolsó álmom, melyben magányosan, a félelemtől majdnem megőrülve, fog a halál utolérni.

Beesteledett, koromsötétben vitt az orkán valahová, már azt kívántam, hogy csapjon oda egy sziklához, és legyen vége mindennek. Nem kellett soká várnom erre, a hajófenék nekicsapódott valaminek, és az oldalára billent. Felrohantam, feltéptem az ajtót, és úsztam el a hajótól, nem láttam hová. Az ítéletidő csendesedett, a villámok fényénél, valami sötét partot láttam magam előtt, hát úsztam tovább, hajtott az életerő, az adrenalin előre. Közelinek láttam, de sehogy sem akartam odaérni, már fogyott az erőm, az áramlat vitt csak, a hullámok nagyokat lódítottak rajtam. Egy hatalmas kidobott a sziklák közé, átkaroltam egyet, megpróbáltam beljebb jutni. A sötétben bukdácsolva, a sziklákba kapaszkodva, hol térden, hol kúszva, majd felállva egyre beljebb értem, amikor a bal lábam lecsúszott a szikláról, és egy kőbe bevertem a bokámat. Éles fájdalom hasított belé, képtelen voltam ráállni. Leültem a sziklára, és hangosan ordítani kezdtem. A vihar csendesedett, én ültem a kövön, és bőgtem, és bőgtem, egészen hajnalig.

Pirkadatkor láttam meg a szigetet, a kövekkel teleszórt partot, beljebb mangrove erdő sötétlett előttem. A bokám kegyetlenül bedagadt, nagy nehezen elkúsztam az erdő melletti kis homokbuckáig, ami a fák zöld szintjéig ért fel. Reménykedtem idáig nem ér el a dagály. Délelőtt a vihar teljesen elült, a tenger simán hullámzott, Darlánk, a mi kis hajónk, Daviddal együtt a mélyén pihent. Ha nem találnak rám, én is kimúlok, de nagy szenvedések között, az éhségtől, és a szomjúságtól. A fájó lábam miatt csak métereket vagyok képes megtenni, pedig a szigeteket biztosan látogatják, csak útra kellene kelnem. A nap kegyetlenül égette a só marta bőrömet, a szám kiszáradt, már nem volt nyálam. Több órába telt, mire felkúszva, a fák árnyékába, viszonylag kényelmes, kis homokos helyet találtam magamnak. Az ítéletidő, mely ebbe a helyzetbe sodort, most alamizsnát nyújtott, mögöttem, a homokos mélyedésben még állt a tegnapi esővíz, tisztának tűnt, odakúszva, mohón szürcsöltem a kissé sós vizet. Cseppnyi öröm is öröm, kissé megnyugodtam, ez biztosan két napi haladék. Egész éjszaka vacogtam a hidegtől, vártam a reggelt, a napsütést, és reménykedtem, hogy végre erre jön egy hajó. Az éhség a gyomromat marta, délutánra kitikkadtam a hőségtől a szomjúság is gyötört. A nap felszippantotta a pocsolyákat. A lábam javult egy kicsit, lejjebb ment a dagadás, talán csak megrándult a bokám. A harmadik nap összeszedtem minden erőmet, és egy darab kővel a homokba rajzoltam, hogy SOS. Nem járt erre más, csak a madarak. Egyre gyengébbnek éreztem magam, szinte óráról órára, egyre gyorsabban hagyott el az erőm. Merőn néztem a tengert, egy pillanatra sem fordultam el, láttam, ahogy egy hajó közeledik felém, de soha nem ért ide. Hangokat, emberi hangokat hallottam, kiabáltam, hogy itt vagyok, ne menjetek el. Reggel repülő zúgott el felettem, de mire fölfogtam, és a blúzommal integetni kezdtem, már messze járt. Negyedik nap délután, kínzó hasfájás gyötört, majd homályosan láttam mindent. Anyám és apám jöttek a parton mosolyogva, én szaladtam eléjük, de valahogy nem értem oda sehogy. David jött ki a vízből, kiáltozott, hogy visszajött, nem is örülök, nem is jövök elé. Fáj a lábam feleltem, nem tudok járni. Néha kitisztult az agyam, fölfogtam hol vagyok, és miért. Sírtam, csak sírtam, tudtam, hogy meghalok. Tudtam, hogy itt vagyok az utam végén, kaptam sok életet, sok értékes, sok értéktelen éveket, melyek végül mindig a halálba vittek. Az igazság az, hogy az élet rendje a halál, már nem siránkozok. Útjaimon találkoztam sok-sok emberrel, társsal, baráttal, szeretővel, mind az életeim részei voltak, okoztak fájdalmat, örömet, adtak boldogságot, sok boldogtalanságot. Most a halál karjában látom csak meg, mi adott értéket életeimnek, nem más, mint a szeretet, és a küzdelem maga.



Brandon, Miriam bátya, és a felesége Carina, eljöttek Brisbane-be, Chris Petersonnal együtt kerestették Miriamék hajóját heteken át, majd repülővel a szigeteket kutatták, hátha hajótörést szenvedtek. Peterson, a hivatalos kutatáson túl, még egy hónapig fizette a kutatóhajót, de nem találtak semmit.  Egy év múlva egy család hajózott a Middle sziget déli részén lévő kis mangrove szigetek között, kikötöttek az egyiknél, és a gyerekek találtak egy csontvázat a homokbuckák között, a fák tövében, kissé távolabb megtalálták Miriam ruháit is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim