KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2016. december 8., csütörtök

Álmok regénye (nyolcadik rész)



Aldánnal vízhordáskor kiterveltünk mindent. A leggyorsabb út az lesz, ha a folyó mellett megyünk majd lefelé, arra találunk gázlót, vagy alacsonyabb vizet, könnyen átússzuk, és attól kezdve csak arra tartunk, amerre a nap nyugszik.
A tavaszi napéjegyenlőség éjszakáján indultunk el, mindketten vittünk fegyvert, Aldán íjat, én parittyát, ami jól jöhet majd, ha fácánt akarunk vacsorálni.
Sikerült nesztelenül kiosonnunk. Szerencsémre nagyanyám mélyen aludt a fáradtságtól, könnyedén kibújtam mellőle. Hűvös párát vitt a kora hajnali szél, mindenünk átnedvesedett. Már pirkadt, amikor megtaláltuk a gázlót, ami most nem volt gázló. A fejemre kötöttem az elemózsiás zsákom, és átúsztuk a folyót. Nagy megkönnyebbüléssel értünk partot, így reménykedhettünk a megmenekülésben, már nehezen érnek utol apám emberei. Az ártéri erdő elrejtett bennünket, amíg a ruháinkat szárítgattuk.
Kerültük a szállásokat, jurtákat, és az embereket. Igaz, ezen a vidéken többnyire jámbor népség lakott, ők nem jelentettek veszélyt, mégsem mutatkoztunk előttük, mert nem beszéltük a nyelvüket, de attól is féltünk, hogy a keresésünkre indulókat útbaigazíthatják.  Jobban tartottunk a farkasoktól, ezért hatalmas husánggal a kezünkben gyalogoltunk. Az éjszakai pihenésnél felváltva őrködtünk. Hegyeket nem másztunk, csak szelíd dombokon keltünk át, rengeteg erdőn és lápos ingoványon. Utunkat vidámság és béke kísérte, nagy szerencsénkre. Néha bizony nagyon elfáradtunk, kemény volt az anyaföld a fekvéshez. Nem használtuk a nyilat másra, csak vadászatra. Sok nyulat ejtettünk, elláttuk magunkat friss eleséggel. Nem vetettük meg a madártojást sem, egymással versengve másztunk a fára értük. Életem legboldogabb útját jártam, bármilyen mostohának tűntek is a körülmények. Aldánt még jobban megszerettem, mert ő is szeretett, tisztelettel bánt velem, és vigyázott rám. Mindig előttem ment, én meg csodáltam szőke haját, mely aranyként csillogott a napfényben. Számára én voltam a legszebb lány, a dús barna hajammal, a fekete szememmel.
Már nyolcadik napja vándoroltunk, amikor Aldán felkiáltott – Látni te azokat a hegyeket, ott az én hazám!
Láttam én, de abban bizonyos voltam, hogy vagy kétnapi járóföldre lehetnek innen, ha nem több. Így is lett. Az utolsó éjszakát töltöttük egy elég nedves csalitosban, de a fáradtságtól nem volt erőnk másikat keresni. Az éjszaka közepén neszezést hallottunk, halkan reccsent az ág. Csendben jöttek, szimatoltak.  Rögtön tudtuk, hogy a farkasok. Aldán megragadta a karomat és a legközelebbi fűzfához rángatott. A nyíllal, parittyával együtt gyorsan felmásztunk rá, és a magasból figyeltük, ahogy egy egész falkányi farkas esik neki az elemózsiás vászonnak. Nem találtak benne sok mindent, de széttépték és megették vásznastól.
Ott kuporogtunk fenn másnap délig, mire elmentek az ordasok. Nagy óvatossággal ereszkedtünk le a földre, mindenünk fájt, és az álmosságtól alig láttunk.
Éhesen, vizesen és sántán mendegéltünk tovább, reménykedve, hogy nemsokára a hegyekhez érünk. Bocskoraink elrongyolódtak, lábaink kisebesedtek. Egymásra néztünk, kínunkban nevettünk. Nagyon messzinek láttam azok a hegyeket, úgy tűnt, hogy soha nem jutunk oda már. Ránk tört a szomjúság, kínzóbbnak éreztük az éhségnél.
Csalitos, ligetes vidéken haladtunk, néhol kunyhókat láttunk, igyekeztünk messze elkerülni őket. Egy kisebb folyócskához értünk, egyszerre ereszkedtünk térdre és a víz fölé hajolva mohón ittunk, abban a pillanatban nyíl suhanását hallottam, a hátamba éles fájdalom hasított. Aldán hangtalanul a vízbe bukott, én rémülten visszafordultam, két idegen öltözetű férfit láttam, a gúnyájuk, és a befont hajuk alapján, talán avarok lehettek. Behatoltunk a területükre - gondoltam. Egy újabb nyíl a nyakamba fúródott, még éreztem, ahogy a forró vérem, ömlik végig a vállamon, többre már nem emlékszem, számunkra itt ért véget a reményekkel teli földi lét, csak néhány óra választott el bennünket a szabadságtól.
Folytatás következik

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim

Blogarchívum