Aldánnal
vízhordáskor kiterveltünk mindent. A leggyorsabb út az lesz, ha a folyó mellett
megyünk majd lefelé, arra találunk gázlót, vagy alacsonyabb vizet, könnyen
átússzuk, és attól kezdve csak arra tartunk, amerre a nap nyugszik.
A tavaszi
napéjegyenlőség éjszakáján indultunk el, mindketten vittünk fegyvert, Aldán
íjat, én parittyát, ami jól jöhet majd, ha fácánt akarunk vacsorálni.
Sikerült
nesztelenül kiosonnunk. Szerencsémre nagyanyám mélyen aludt a fáradtságtól,
könnyedén kibújtam mellőle. Hűvös párát vitt a kora hajnali szél, mindenünk
átnedvesedett. Már pirkadt, amikor megtaláltuk a gázlót, ami most nem volt
gázló. A fejemre kötöttem az elemózsiás zsákom, és átúsztuk a folyót. Nagy
megkönnyebbüléssel értünk partot, így reménykedhettünk a megmenekülésben, már
nehezen érnek utol apám emberei. Az ártéri erdő elrejtett bennünket, amíg a
ruháinkat szárítgattuk.
Kerültük a
szállásokat, jurtákat, és az embereket. Igaz, ezen a vidéken többnyire jámbor
népség lakott, ők nem jelentettek veszélyt, mégsem mutatkoztunk előttük, mert
nem beszéltük a nyelvüket, de attól is féltünk, hogy a keresésünkre indulókat
útbaigazíthatják. Jobban tartottunk a
farkasoktól, ezért hatalmas husánggal a kezünkben gyalogoltunk. Az éjszakai
pihenésnél felváltva őrködtünk. Hegyeket nem másztunk, csak szelíd dombokon
keltünk át, rengeteg erdőn és lápos ingoványon. Utunkat vidámság és béke
kísérte, nagy szerencsénkre. Néha bizony nagyon elfáradtunk, kemény volt az
anyaföld a fekvéshez. Nem használtuk a nyilat másra, csak vadászatra. Sok
nyulat ejtettünk, elláttuk magunkat friss eleséggel. Nem vetettük meg a
madártojást sem, egymással versengve másztunk a fára értük. Életem legboldogabb
útját jártam, bármilyen mostohának tűntek is a körülmények. Aldánt még jobban
megszerettem, mert ő is szeretett, tisztelettel bánt velem, és vigyázott rám.
Mindig előttem ment, én meg csodáltam szőke haját, mely aranyként csillogott a
napfényben. Számára én voltam a legszebb lány, a dús barna hajammal, a fekete
szememmel.
Már
nyolcadik napja vándoroltunk, amikor Aldán felkiáltott – Látni te azokat a
hegyeket, ott az én hazám!
Láttam én,
de abban bizonyos voltam, hogy vagy kétnapi járóföldre lehetnek innen, ha nem
több. Így is lett. Az utolsó éjszakát töltöttük egy elég nedves csalitosban, de
a fáradtságtól nem volt erőnk másikat keresni. Az éjszaka közepén neszezést hallottunk,
halkan reccsent az ág. Csendben jöttek, szimatoltak. Rögtön tudtuk, hogy a farkasok. Aldán
megragadta a karomat és a legközelebbi fűzfához rángatott. A nyíllal,
parittyával együtt gyorsan felmásztunk rá, és a magasból figyeltük, ahogy egy
egész falkányi farkas esik neki az elemózsiás vászonnak. Nem találtak benne sok
mindent, de széttépték és megették vásznastól.
Ott
kuporogtunk fenn másnap délig, mire elmentek az ordasok. Nagy óvatossággal
ereszkedtünk le a földre, mindenünk fájt, és az álmosságtól alig láttunk.
Éhesen,
vizesen és sántán mendegéltünk tovább, reménykedve, hogy nemsokára a hegyekhez érünk.
Bocskoraink elrongyolódtak, lábaink kisebesedtek. Egymásra néztünk, kínunkban
nevettünk. Nagyon messzinek láttam azok a hegyeket, úgy tűnt, hogy soha nem
jutunk oda már. Ránk tört a szomjúság, kínzóbbnak éreztük az éhségnél.
Csalitos,
ligetes vidéken haladtunk, néhol kunyhókat láttunk, igyekeztünk messze
elkerülni őket. Egy kisebb folyócskához értünk, egyszerre ereszkedtünk térdre
és a víz fölé hajolva mohón ittunk, abban a pillanatban nyíl suhanását
hallottam, a hátamba éles fájdalom hasított. Aldán hangtalanul a vízbe bukott,
én rémülten visszafordultam, két idegen öltözetű férfit láttam, a gúnyájuk, és
a befont hajuk alapján, talán avarok lehettek. Behatoltunk a területükre -
gondoltam. Egy újabb nyíl a nyakamba fúródott, még éreztem, ahogy a forró
vérem, ömlik végig a vállamon, többre már nem emlékszem, számunkra itt ért
véget a reményekkel teli földi lét, csak néhány óra választott el bennünket a
szabadságtól.
Folytatás következik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése