KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2016. december 1., csütörtök

Álmok regénye (hetedik rész)



A második álom

A múlt, ahova ez a különös álom visszacsöppentett, a kilencedik századi Európa, pontosabban, a magyar föld volt, a Kárpát-medencei honfoglalás után. A nevem Perka, a fazekassággal is foglalkozó Guba család egyetlen leánygyermeke vagyok. Ez akkoriban nem jelentett semmiféle kitüntetést, mert csak a fiúgyermekeket becsülték akkortájt. Még az asztalhoz sem ülhettünk le a férfinéppel, a közös étkezéskor, a végében állva faltunk anyámmal, Enéhhel, a nagyanyámmal és többi vászoncseléddel együtt. A másodrendű létet elfogadtuk, ezt szoktuk meg, de néhanapján elgondolkodtam azon, hogy miért van ez így, hiszen jól bántam az íjjal, minden munkát elvégeztem, amit a férfiak, kivéve a vadászatot, halászatot, és az is igaz, hogy nem háborúzhattunk mi nők, de sok férfi sem. Ám mi nők tudtunk olyasmit is, amit a férfiak nem, mi hozzuk a világra a gyerekeket.
Nyári szállásunk jurtáit állítottuk fel a nagy folyó mellett a szolgákkal és a két rabszolgával, Aldánnal és Eberrel. Anyánk mindig őket kérte el apánktól, mert olyan szelídek, és szorgalmasak voltak, tekintetükből értelem áradt és jóság. Nagy volt a hőség, szívesen mentem le alkonyatkor a folyóhoz mosni, anyám segített, de viselős testével nehezen mozgott. Magas erős lány lettem tizenkét éves koromra, mindenfajta munkára megtanított már anyám, amit egy nőnek kell elvégeznie, de sok férfimunka is várt mostanság ránk. A bátyáim, Talabor, Bot és Keve, vitézek voltak a fejedelem seregében, a kihajtás idején mentek harcba a Keleti Frankok ellen. Az öccseim, Regő és Eber még kicsik, folyton itt lábatlankodnak körülöttünk.
Ha elfogy a legelő, felszedjük a jurtákat és továbbmegyünk, de mindig a nagy folyó mellett maradunk.  Addig haladunk visszafelé, amíg el nem érünk a téli szállásunkig, akkorra úgyis beköszönt a hideg idő, és tavaszig ott maradunk. Apánk, nagyapánk és nagyanyánk mindig a téli szálláson maradnak, a többi szolga segítségével fazekakat készítenek, a család dolgaival foglalkoznak, az állatok téli szállásait javítják, begyűjtik a téli eleséget, és learatják a gabonát.
A tavaszon hagytam el a tizenkettedik évemet, és ezzel együtt a félelem is belém költözött. Apám bármikor férjhez adhat, és akkor nincs kegyelem, idegenbe kell mennem, az ismeretlenbe, nem láthatom többet anyámat, az öccseimet, és Aldánt, akire olyan szívesen nézek, de csak titokban. Észrevettem, hogy lopva ő is rám tekint, de egy rabszolgának az ilyen tett, főben járó bűn, a gazda lányára sohasem vetheti a szemét.
Mire beköszöntött az ősz, anyánk megszülte leányát a jurta közepén, de a gyermek nagyon gyengécske volt, még nevet sem kaphatott, egy hetet sem élt. Fehér vászonba csavarva kivittük a folyópartra, a szolgák mély gödröt ástak, anyánk könnyek között átadta az egyik rabszolgának, aki szép lassan, kötélen beleeresztette a sírba.
Amint hazaértünk, apánk úgy döntött, hogy férjhez ad. Fogalmam sem volt, hogy melyik családhoz kerülök. Összekészítettük a kelengyémet, és vártam a háztűznézést. Folyton sírtam, anyám vigasztalt, hogy csak az első gyermek születéséig érzem idegennek az új családomat, és ott is ugyanezt fogom csinálni mindennap, mint idehaza, de én vigasztalhatatlan voltam. Egy hideg szeles délután vízért indultam a nagy folyóhoz, Aldán jött segíteni, szomorúan baktatott mögöttem. Amikor a fák közé értünk megfogta a karom és megállított. Nehezen formálta a szavakat, mert nem igazán beszélte a nyelvünket.
- Nem sírni kicsi Perka! Én, megszöktetni és elvinni az én hazámba, ott boldog lenni minden nő, és úrnő lenni te.
Megrökönyödtem a bátorságán, és elcsodálkoztam a szavain. Hát észrevette, hogy kedves a számomra? Nem akartam elhinni, és a szöktetést sem.  Miért nem szökött meg eddig? Miattam? Azt sem tudtam, honnan hozták ide rabszolgának, vették, vagy a bátyáim rabolták el a harcokban? Vajon tudja, merre van az ő hona? Ezer kérdés jött gondolatban, de én egyet sem tudtam kinyögni, ám biztos voltam benne, hogy magas rangú a származása, bátor férfi, és hogy kedves vagyok a számára.
- Mindkettőnkkel végeznek, ha megfognak bennünket. Ha veled megyek, akkor sem láthatom többet az édesanyámat.
- Én gondolni kicsi Perka, de én is kedves vagyok neked, tudni én. Látom a tekinteteden. Így könnyebb lesz a válás.
A hazaút további részén csak hallgattunk. A tél közepén érkezett meg hozzánk, háztűznézőbe a Jánk család feje és fia, Gecse. Vele jöttek a húgai, Aisa és Bejke, és az öccsei, Edeln és Karád. A férfiak leültek a nagy asztal köré és mohón nekiláttak a gőzölgő főtt birkahúsnak, hatalmas darabokat törtek le a bodagokból, és sert ittak hozzá. Mi nők hátul ültünk, csipegettünk, és bámultuk a férfiakat. Nekem nem tetszettek, Gecse alacsony volt és görbe lábú, fekete ferde szeme szúrósan tekintett rám. El is határoztam menten, hogy meg fogok szökni Aldánnal, mert inkább a halál, mint ez a család. A családfők megegyeztek a fizetendő barmokban, és a tavaszi menyegzőben. 
Attól a naptól fogva készültem a szökésre. Gyűjtöttem az ennivalót, egy vászonba sajtot, szárított húst.

Folytatás következik

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim

Blogarchívum