A második álom
A múlt,
ahova ez a különös álom visszacsöppentett, a kilencedik századi Európa,
pontosabban, a magyar föld volt, a Kárpát-medencei honfoglalás után. A nevem
Perka, a fazekassággal is foglalkozó Guba család egyetlen leánygyermeke vagyok.
Ez akkoriban nem jelentett semmiféle kitüntetést, mert csak a fiúgyermekeket becsülték
akkortájt. Még az asztalhoz sem ülhettünk le a férfinéppel, a közös étkezéskor,
a végében állva faltunk anyámmal, Enéhhel, a nagyanyámmal és többi
vászoncseléddel együtt. A másodrendű létet elfogadtuk, ezt szoktuk meg, de
néhanapján elgondolkodtam azon, hogy miért van ez így, hiszen jól bántam az
íjjal, minden munkát elvégeztem, amit a férfiak, kivéve a vadászatot,
halászatot, és az is igaz, hogy nem háborúzhattunk mi nők, de sok férfi sem. Ám
mi nők tudtunk olyasmit is, amit a férfiak nem, mi hozzuk a világra a
gyerekeket.
Nyári
szállásunk jurtáit állítottuk fel a nagy folyó mellett a szolgákkal és a két
rabszolgával, Aldánnal és Eberrel. Anyánk mindig őket kérte el apánktól, mert
olyan szelídek, és szorgalmasak voltak, tekintetükből értelem áradt és jóság.
Nagy volt a hőség, szívesen mentem le alkonyatkor a folyóhoz mosni, anyám
segített, de viselős testével nehezen mozgott. Magas erős lány lettem tizenkét
éves koromra, mindenfajta munkára megtanított már anyám, amit egy nőnek kell
elvégeznie, de sok férfimunka is várt mostanság ránk. A bátyáim, Talabor, Bot
és Keve, vitézek voltak a fejedelem seregében, a kihajtás idején mentek harcba
a Keleti Frankok ellen. Az öccseim, Regő és Eber még kicsik, folyton itt
lábatlankodnak körülöttünk.
Ha elfogy a
legelő, felszedjük a jurtákat és továbbmegyünk, de mindig a nagy folyó mellett
maradunk. Addig haladunk visszafelé, amíg
el nem érünk a téli szállásunkig, akkorra úgyis beköszönt a hideg idő, és
tavaszig ott maradunk. Apánk, nagyapánk és nagyanyánk mindig a téli szálláson
maradnak, a többi szolga segítségével fazekakat készítenek, a család dolgaival
foglalkoznak, az állatok téli szállásait javítják, begyűjtik a téli eleséget,
és learatják a gabonát.
A tavaszon
hagytam el a tizenkettedik évemet, és ezzel együtt a félelem is belém
költözött. Apám bármikor férjhez adhat, és akkor nincs kegyelem, idegenbe kell
mennem, az ismeretlenbe, nem láthatom többet anyámat, az öccseimet, és Aldánt,
akire olyan szívesen nézek, de csak titokban. Észrevettem, hogy lopva ő is rám
tekint, de egy rabszolgának az ilyen tett, főben járó bűn, a gazda lányára
sohasem vetheti a szemét.
Mire
beköszöntött az ősz, anyánk megszülte leányát a jurta közepén, de a gyermek
nagyon gyengécske volt, még nevet sem kaphatott, egy hetet sem élt. Fehér
vászonba csavarva kivittük a folyópartra, a szolgák mély gödröt ástak, anyánk
könnyek között átadta az egyik rabszolgának, aki szép lassan, kötélen beleeresztette
a sírba.
Amint
hazaértünk, apánk úgy döntött, hogy férjhez ad. Fogalmam sem volt, hogy melyik
családhoz kerülök. Összekészítettük a kelengyémet, és vártam a háztűznézést.
Folyton sírtam, anyám vigasztalt, hogy csak az első gyermek születéséig érzem
idegennek az új családomat, és ott is ugyanezt fogom csinálni mindennap, mint
idehaza, de én vigasztalhatatlan voltam. Egy hideg szeles délután vízért
indultam a nagy folyóhoz, Aldán jött segíteni, szomorúan baktatott mögöttem.
Amikor a fák közé értünk megfogta a karom és megállított. Nehezen formálta a
szavakat, mert nem igazán beszélte a nyelvünket.
- Nem sírni
kicsi Perka! Én, megszöktetni és elvinni az én hazámba, ott boldog lenni minden
nő, és úrnő lenni te.
Megrökönyödtem
a bátorságán, és elcsodálkoztam a szavain. Hát észrevette, hogy kedves a
számomra? Nem akartam elhinni, és a szöktetést sem. Miért nem szökött meg eddig? Miattam? Azt sem
tudtam, honnan hozták ide rabszolgának, vették, vagy a bátyáim rabolták el a
harcokban? Vajon tudja, merre van az ő hona? Ezer kérdés jött gondolatban, de
én egyet sem tudtam kinyögni, ám biztos voltam benne, hogy magas rangú a
származása, bátor férfi, és hogy kedves vagyok a számára.
-
Mindkettőnkkel végeznek, ha megfognak bennünket. Ha veled megyek, akkor sem
láthatom többet az édesanyámat.
- Én
gondolni kicsi Perka, de én is kedves vagyok neked, tudni én. Látom a
tekinteteden. Így könnyebb lesz a válás.
A hazaút
további részén csak hallgattunk. A tél közepén érkezett meg hozzánk,
háztűznézőbe a Jánk család feje és fia, Gecse. Vele jöttek a húgai, Aisa és
Bejke, és az öccsei, Edeln és Karád. A férfiak leültek a nagy asztal köré és
mohón nekiláttak a gőzölgő főtt birkahúsnak, hatalmas darabokat törtek le a
bodagokból, és sert ittak hozzá. Mi nők hátul ültünk, csipegettünk, és bámultuk
a férfiakat. Nekem nem tetszettek, Gecse alacsony volt és görbe lábú, fekete
ferde szeme szúrósan tekintett rám. El is határoztam menten, hogy meg fogok
szökni Aldánnal, mert inkább a halál, mint ez a család. A családfők megegyeztek
a fizetendő barmokban, és a tavaszi menyegzőben.
Attól a
naptól fogva készültem a szökésre. Gyűjtöttem az ennivalót, egy vászonba
sajtot, szárított húst.
Folytatás következik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése