Ez a
történet, a mi igaz történetünk, egy nagyon szomorú medve mese, de el kell
mondanom, mert mindenkinek meg kell tudnia, miként tett bennünket az ember,
guberáló, fosztogató, kolduló medvékké.
Nagyanyám
idején a medvék még úgy éltek, ahogy egy tisztességes medvének élnie kellett. A hegyek között, a rengetegben rótták útjaikat,
örökös vándorlással keresték meg a betevő falatjaikat. Nagyanyánk vadászott, ha
nagyobb vadat ejtett el, bocsai a fa mögül lesték, később megügyesedve, már
bátran segítettek neki. A vadászat öröme leírhatatlan boldogságot adott nekik, büszke
medvetartást, és jogos önbizalmat, Anyáról anyára szállt az ismeret, mellyel
képesek voltak elvezetni a bocsokat, a finom gyümölcs lelőhelyekre, mint a
savanyú somos, vadkörtés, az édes áfonyával borított domboldalak, de nagyon
szerettek szedrezni a patakok partjain is.
Ha a tél közelített, nagyanyánk mindig visszatért a megszokott telelő
helyére, egy hatalmas szikla tövében megbúvó odúhoz. Alaposan kibélelte száraz
levelekkel, és mire a tájat belepte a fehér hó, mindnyájan mély álomba
merültek. Nem fáztak, jól összebújtak, és a nyáron növesztett vastag szalonna
kitartott egészen tavaszig, a természet ébredéséig.
A tavaszt
imádták, mert az ébredés öröme megmámorosította őket. Ekkor keresték fel a medvehagymást,
és habzsolták és habzsolták az illatos leveleket, majd finom füveket ettek.
Nagyanyánk megmutatta, hogyan kell megcsípni az őzgidákat, hogy az anyjuk ne
vegye észre. Tele volt a hasuk mindig. Levedlették a büdös téli bundát,
meghemperegtek a gyorsan szaladó patakokban. Kitanulták a halászat minden
fortélyát. Ez volt ám az igazi medveélet, melyre mostanság csak elszomorodva
emlékezünk. Az embert kerülték a kiszámíthatatlan természete miatt, mert az néha
lőtt rájuk, néha meg elszaladt előlük. Nem akarták a békés egymás mellett élés
szabályait felrúgni. Kerülték a házaikat, nem volt nehéz, hiszen volt mindenki
számára elegendő hely. Olyan év is akadt, hogy emberrel nem is találkoztak.
A baj akkor
kezdődött, amikor sok bocs született, és egyre több házat épített az ember. Az
állataiknak mind több legelő kellett, minket pedig elűztek, kivágták az
erdőket, a megszokott gyümölcsöseink eltűntek. A vadászok pedig csak
szaporodtak, csak szaporodtak. Sajnos mi is sokan lettünk. Nem válogattak, már
az anyamedvéket is lelőtték, az árván maradt bocsaikat összegyűjtötték és
bezártak bennünket a kerítések mögé. Éhünket tehéntejjel, kásával és krumplival
verték el. Téli álomba már alig merültünk, az ember által épített odvainkban,
sokan voltunk. Kíváncsiskodó emberek
jöttek, hangoskodtak, etetgették a bocsokat, ezért mi bolondoztunk, táncoltunk,
erre kényszerültünk, de nem tanultunk meg semmit abból, ami a medve léthez
szükséges lett volna. Csak azt láttuk, hogy az ember enni ad, és ha nincs
ember, akkor éhesek maradunk. Amikor elértük a felnőtt medve kort, szélnek
eresztették bennünket. és vadásztak ránk, A sorsunk a pusztulás lett. Sokat közülünk agyonvertek a parasztok, mert
betörtek a portájukra, a szerencsésebbjei a szeméttelepeken guberálták az
ennivalót. Bemerészkedtek a városokba, kukázni kezdtek. Éjszakánként
megjelentek, és hangos kuka borogatás közben, a kiömlő szemétben turkálva
kutatták fel az ehető maradékokat. Az ő
bocsai már csak ezt tanulták meg, fogalmuk sem volt az igazi medve életről.
Némelyik medve dühében, mert nem talált elég ennivalót, megtámadta az embert
is. Háború kezdődött közöttünk. Az éhes anyamedvék a síró bocsaikkal minden
este megjelentek a városok szélén és ennivaló után kutatva, kukáról kukákra
járva randalíroztak. Az emberek kereplőkkel, hangos kiáltozásokkal próbáltak
bennünket visszakergetni az erdőkbe, de hiába. Akkor jöttek a puskások és
lőttek, menekültünk, de másnap az éhség ismét behajtott bennünket a városba.
A falvak
lakói gonoszabbak voltak velünk, vas csapdákat raktak le. Ha belelépet egy
medve, az már a hálál fia volt. Szabadulás nem volt onnan élve. Ha sikerült is
némelyiknek, annak egy lába bánta, és abba pusztult bele, keserves kínok
között.
Most
pusztulunk, tavasszal egyre kevesebb medve ébred fel a rigó rikkantásra. Az
ember győzött, mindent elfoglalt, nem hagyott helyet nekünk, mi pedig fogyunk
és fogyunk, a születő bocsok már csak azt tanulják meg, hogy miként kell
kirabolni az emberek házát, kutyát, tyúkot, birkát, kecskét lopnak, ha korog a
gyomruk, vagy a kukákban turkálnak az ember hagyta maradékért. Mesélik, hogy vannak még medvék a hegyek
között megbújva, kerülik az embert, rejtőzve, medve remeteként élnek, de kevesen
vannak és remény vesztettek.
De szép!
VálaszTörlésAz ember győzött.
VálaszTörlésDe valóban az ember győzött?
Nem tudom Zita, de az ember nem sokat tehet, mert kell a hely, sokan vagyunk, és elveszi az állatoktól, de az állatok nélkül mi sem létezhetünk. A háború folytatódik, az biztos. Köszönöm a figyelmed.
VálaszTörlésNagyon tetszett! Az írótollad varázstollá nőtte ki magát!
VálaszTörlés