Karácsonyi tűnődés 2013

Hajdan, kicsi gyermekként, karácsony előtti havas éjszakákon, az ablakon át bámulva, gyönyörűséges ünnepeket álmodtam, napokon át. Mire a szent éj ránk köszöntött, az én lelkem ünnepi fehérbe öltözött. Szegényes, fagerendás száz éves házunkat, meseházikónak éreztem, anyánk fáradt mozdulatait észre sem véve, csak a mosolyát láttam. A templom fényei, az orgona hangja elvarázsoltak, így maradt meg örökre bennem a csendes éj áhítata. A talpunk alatt a havas csikorgás hangja, a szomorkás rövid nappalok, az éjszaka világító hó fehérsége. Mire hazaértünk a faluvégre, kezünk kivörösödött, talpunkat égette a fagyos hideg, és akkor benyitottunk a meleg szobába, azt a jó érzést, nehéz feledni. Kezünk ugyan fájt egy darabig a hirtelen melegtől, de mi csak ültünk a kemencepadkán és néztük a csillogó karácsonyfát. Minden bús, szomorú dolog kint maradt, nem harcoltunk egymással, egy kis időre béke költözött a házba, és mind a négyen elcsendesedve játszottunk az ünnepen.

Manapság egészen más az ünnep, hangos készülődés, nagyon-nagyon sok készülődés. Ünnepváró fények a házakon, adventi nyüzsgés a városok utcáin. Sütés-főzés, ajándékok, takarítás. Izgalom, hogy nehogy elrontsam a süteményt, jaj, el ne felejtsek valamit. Ám ha eljön az éjszaka, az ablakomra bámulva - a lelkem összefacsarodik - békés csendes ünnepről álmodom. Álmom már csak annyi, hogy béke és szeretet legyen a családomban. A fehér hó eltűnt a mostani karácsonyokból, és a nyugalom sem a régi már.