KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2013. február 11., hétfő

A próba ( tizedik rész)



Semmi nem tart örökké

A napok gyorsan szaladtak, és ők boldogok voltak. Dávid csodálkozott, mert valójában nem merte hinni, hogy a szavai ilyen változást hoznak az itteni életükben. A naplóhelyiség falát szép simára csiszolták, de semmi érdemleges nem történt a kígyómarás óta, amit feljegyezhettek volna. Megtanította Helént a naptárvezetésre, és megosztották ezt a tennivalót is. Addig járták a környék hegyeit, míg rá nem leltek a fekete kövekre, melyből annyit hoztak el, hogy jutott a rajzolgatáshoz is.  Rájöttek, hogy vizes levelekkel ledörzsölhetik, mint a tábláról a krétát, és rajzolhatnak újat. Nagyon elszórakoztatta őket ez a tevékenység, főleg amikor egymást rajzolták le. Dávid nagyot nevetett, mert tükör híján nem látta csak a patak vizében, hosszú hajjal és szakállasan magát. Helén pedig nem hitte el, hogy olyan sovány, amilyennek a fiú lerajzolja. A számítógép, az írás, olvasás nagyon hiányzott, ezt megpróbálták pótolni meséléssel, esténként, felváltva mondtak egymásnak kitalált történeteket, ezeken nagyokat nevettek.
Bejárták a környéket, és tervezgettek egy messzi utat is, de ettől azért tartottak, így hát halogatták. Hetente többször elmentek arra a helyre, ahol meghúzták magukat az első éjszakán, amikor erre az átkozott földre értek. Reménykedtek, hogy egyszer ők is találnak itt egy ijedt emberpárt, akiken segíteniük kell. Az öreg szakállas halála után nagyon hiányzott már más emberek társasága, de minden egyes alkalommal csalódottan bandukoltak hazafelé.
Mióta erre a planétára kerültek, mindkettejüknek gondja volt az emésztésével, sűrűn futtatta meg őket a hasmenés. Hiányzott a kenyérféle, keksz, és a csokoládé. Helén sokszor főzött hangosan, de a fiú elhallgattatta, mert kínzó vágyat érzett ezen ételek után. Egy alkalommal különös bokrot találtak, tele volt dió nagyságú, hosszúkás termésfélével, aminek papírszerű sárga héja alatt zsemleszínű kicsit a mandulára emlékeztető ízű mag volt. Félve kóstolgatták, de annyira ízletesnek érezték, hogy többet is elrágcsáltak.  Csodák csodája, nem hajtotta meg őket, mindennap visszamentek és egyre többet ettek belőle, úgy érezték, hogy ez pótolja a kenyeret.
- Látod Helén, az embernek a kisdolgok is adhatnak örömet.
- Hát, ha jól belegondolok, nem is volt az-az állandó hasmenés olyan kis dolog. Akár el is vihetett volna bennünket egy idő után. Nézz magunkra, csont soványak vagyunk. Lehet, hogy most szedünk magunkra néhány kilót, ha ugyan le nem járjuk az állandó csavargással.
- Itt mi soha nem hízunk el, mert olyan ételeket eszünk, és annyit jövünk, megyünk, hogy ha dupla ennyit ennénk is kevés lenne. Én örökké éhes vagyok. Na, induljunk is, mert sarut kell eszkábálnunk a lábunkra, jön a hideg idő.
Szerszám és kés híján a sarukészítés, és minden egyéb tevékenység nagyon nehézkesen ment, borzasztóan kezdetleges volt minden tárgy, amit összetákoltak, de fogalmuk sem volt, hogyan készíthetnének szerszámokat. Dávid szerint a földi ősemberek, hozzájuk képest technikai zsenik voltak a maguk korában.  Ez van, mondogatta és lemondóan legyintett.
Hamar eltelt a két hónapos nyár, jött a hűvös hónap, a szakadó esőivel, viharaival, orkán erősségű szeleivel. Néha napokat töltöttek bent, mert féltek a hideg esőtől, nem hiányzott nekik a betegség. Ám Helént valami titokzatos gyomorrontás gyötörte, reggelenként hányt, voltak napok, hogy fel sem kelt, de olyan volt az idő, hogy nem szívesen mentek el a mandulafához sem, mert azt gondolták, hogy a hiánya miatt tért vissza a gyomorbántalma. Dávid észrevette, hogy megváltozott a lány hangulata, nagyokat hallgat, és nem nevetgél annyit. Egy reggeli rosszullét után megkérdezte a lányt, hogy észrevehető e, a korai terhesség.  A lány fölpattant és szinte rikácsolva tagadta.
- Nem lehetek terhes! Mióta itt vagyunk még vérzésem sem volt, gondolom ettől a rohadt helytől nincs az sem. A nélkül pedig nincs gyerek, ha az vagyok, akkor a lávatóhoz vezető út lesz az utolsó utam itt, én ide gyereket nem szülök, elég nekünk a magunk nyomorúsága – ordította minden ízében reszketve.
Dávidnak folytak a könnyei, mert érezte, hogy baj van, nagyon nagy baj, de nem szólt semmit, csak átölelte a lányt. Most már mindketten sírtak egymást szorítva. Elszállt a csalóka remény, mely azt sugallta, hogy most már minden rendben, boldog idők jönnek, és ez örökké tart.
Vége lett a gondtalan örömöknek, Dávid a lányt figyelte, Helén önmagát. Mire megjött újra a jó idő, már mindketten biztosak voltak abban, hogy hárman vannak. A lány magába fordult, néha egész nap aludt, minden olyan lett, mint régen, szinte elviselhetetlen. Dávid tudta, hogy itt a vég, ő is belátta, hogy ide nem szabad gyereket szülni. Bűnös vagyok, gondolta, amiért így tönkretette a törékeny boldogságukat. Esténként magányosan ült a tűz mellett, mert a lány már csak testi valójában volt jelen, sajgott a lelke, eddig még sohasem fájt ennyire a számkivetettség.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim