KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2013. február 16., szombat

A próba (befejező rész)



Az ébredés

A reggeli napfény nem vidított fel senkit, a madarak tolakodó kíváncsisága sem váltott ki nevetést senkiből. Dávid morcosan dugta ki a fejét a fénybe, Helén fel sem kelt. A fiú egyedül rúgta a port a sziklákig, még a madarak is csodálkozó engedékenységgel tűrték a tojásrablást. Várt valami csodára, váratlan eseményre, akármire, csak ez az áldatlan állapot változzon.  Szíve szerint a lány vetélésének örült volna a legjobban.  Rettegett a gyermektől, a születéstől, hisz fogalmuk sem volt a velejáró teendőkről, de ha lett is volna, itt nem voltak meg hozzá a feltételek. Se meleg víz, se egy lepedő, egy átkozott kés sincs, amivel elvágnák a köldökzsinórt. Nincsenek ruhák, nincs pelenka, ha elapadna az anyatej nincs mivel pótolni. Ha megbetegedne, fogalmuk sem lenne a teendőkről. Ha mégis, és valami csoda folytán sikerülne felnevelni, akkor a boldogtalanság és a magány lenne az öröksége.
Csak nézett maga elé, minden porcikája a halál ellen tiltakozott, várt egy jelre, a lányra, hogy elinduljon, és akkor követi, nem hagyja elmenni egyedül. Együtt jöttek, a halálba is együtt mennek. Nekik ez lett megírva a sors könyvében.
Kiűzettünk a földi paradicsomból, egy idegen világba, ahol vergődünk, mint parton a hal.  Próba? Milyen próba ez, ahol nincsenek eszközeink a megtelepedéshez. Nincs semmink, ami eligazítana, az évezredek, a civilizált világ elsorvasztott minden alapvető képességet az életben maradáshoz bennünk. Mi is elmegyünk a halálba a többi szerencsétlen után. Egyszer majd valamikor, talán egy millió év evolúciója során, itt is kifejlődik az ember, és sok-sok ezer év után képes lesz majd a maga civilizációját létrehozni, szép lassan.  Ők majd képesek lesznek itt élni, de nekünk az idegeneknek halni kell, mert visszafejlődni már mi soha nem tudunk. Szeme a messzeségbe tévedt, minden, amit látott, riasztotta, már tudta, hogy hiába igyekszik, ez a világ számára elfogadhatatlan.
Helén semmit sem érzékelt a fiú vívódásaiból, befelé fordult, lélekben is. Feküdt naphosszat a hálóhelyükön, a félhomályban és otthon járt gondolatban, ha ébren volt, álmában, ha aludt. Nem is akart felébredni, ebbe a világba.  A baba sem foglalkoztatta, úgy tett, mintha nem lenne, mert ha rá gondolt, iszonyatos lelki fájdalmat érzett. Gyűlölte és gyilkosnak érezte magát. Lelkierőt gyűjtött, hogy képes legyen a tettre, mely ellen még tiltakozott a teste. A halál eddig egy távoli valami volt, és nem foglalkoztatta. Szeretett volna örökre elaludni és ezzel minden megoldódna. Ekkor Dávidra gondolt, fájt itt hagyni, szegény mi lesz vele ebben a nagy magányban.  Együtt kell megtenni, csak az a zuhanás ne lenne, attól félt, a mélységtől is, mert látja maga előtt a fortyogó vörös lávát. Össze kell szednie magát, minden erejét. Meg kell tenni. Istenem, mikor lesz hozzá elég erőm! Ó Istenem!
A napok teltek, Helén csak feküdt. Dávid könyörgött, hogy igyon, vagy egyen egy pár falatot, de a lány felé sem fordult. Megpróbálta erővel megitatni, de nem sikerült.  Ült a lány mellett és nézte haldoklását.  Egy reggel merev tekintettel bámulta a falat, a teste hideg volt.
Dávid kirohant, lerogyott a földre és keservesen zokogott. Napokig sírt, és amikor már nem volt könnye elindult.  Átmászott a sziklás hegyen, a szakadék szélére ért, körülnézett. Milyen szép ez a bolygó, és gazdag. Ha egyszer emberlakta lesz, csodálatos világot fognak itt teremteni, azonban néhány ezer év után ezt is szemétdombbá fogják tenni, mint a Földet.
A lányra gondolt, akinek a csontjai örökre itt őrzi majd az emléküket. A próba nem sikerült, mert eleve kudarcra volt ítélve.  Becsukta a szemét és a mélybe vetette magát.
Hatalmas rúgással ébredt fel, hajnalodott. A vihar elvonult, csend volt és félhomály. Helénre nézett, békésen szuszogott mellette. Hihetetlen boldogságot és örömet érzett. Leosont a földszintre vizet inni, a folyóson megállt, a tekintete a vén tükröt kereste, az a helyén állt. A nappaliban Helén mamája halkan hortyogott, úgy aludt el felöltözve a kanapén.  A z asztalon újság, Vastagon szedett főcím az elején, elindult az első űrhajó a Marsra, nyolc emberrel a fedélzetén, akik már soha nem térhetnek vissza Földre. Kétezer-harminc, július havának utolsó vasárnapjára virradt meg a nap azon a reggelen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim