KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2013. február 9., szombat

A próba (kilencedik rész)



A remény

Az öreg nagy űrt hagyott maga mögött. A két fiatal napokig hallgatott, csendesen végezték a dolgaikat. Eluralkodott rajtuk a rettegés. Dávidot optimista természettel áldotta meg a teremtő, de most ő is a pokol kilencedik bugyrában érezte magát. Nem jöttek a lelkiállapotot javító ötletei sem. Egy este nézték a csillagoktól fénylő égboltot, olyan kínzó honvágyuk támadt, csak sírtak egymásba kapaszkodva a reménytelenségtől.
- Hiányoznak az emberek, a szüleim, a barátaim! Hiányzik a zene, anyám veszekedése, a város zaja, a poros levegője, minden hiányzik! Dávid, én itt nem tudok élni, nem vagyok képes gyermeket szülni, én meg akarok halni! De képtelen vagyok magadra hagyni! Gyere velem a lávatóhoz! Egy perc, és vége lesz minden gyötrelmünknek!
- Nem Helén! Most nagyon nehéz, de túl fogunk jutni ezen a vágyakozáson, még élénken él bennünk a földi lét, a megszokott életünk. Az idő segít, elhalványítja a vágyakozást, szép emlékké szelídíti majd a hajdani múltat. Most előre nézz, itt kell megtalálni az élet örömét, itt kell megteremteni a jövőt, keresni az életünk értelmét, mert van, csak most nem vagy képes látni azt. Higgy nekem! Nem lesz kis idő, amíg ezt elérjük, de ha bízunk egymásban, önmagunkban, hamarabb túljutunk ezen a keserves időszakon. Próbáljunk nem veszekedni, az egyhangú napokba belecsempészni egy kis vidámságot, vagy valamicske örömet, mindig valamit, ami jólesik, és így gyógyul majd a lelkünk. Foglaljuk el magunkat munkával, nézzünk körül a vidéken, ismerjünk meg mindent. Van mit, hiszen szinte ismeretlen itt minden számunkra. Ha lesz értelme reggelente felkelnünk, az már fél gyógyulás a lelkünknek. Ne vágyakozzunk az elérhetetlen után, tegyük fel a múltat a boldog emlékek polcára, és emelt fővel nézzünk előre. Csak néhány hónapot kérek tőled, ha nem lesz javulás, veled megyek a lávatóhoz.
Helén tágra nyílt szemmel bámulta, még soha nem hallotta a fiút ilyen szépen beszélni. Nem igazán hitte a mondatait, de meggyőzőnek hatott, legalább a bőgést abbahagyta. Szorosan átölelték egymást, az összetartozás érzése megerősödött bennük, mert hiszen egymáson kívül nincs ezen az elátkozott planétán senkijük.
Hangos madárcsivitelés ébresztette őket, már bentről látták, hogy ma csodálatosan napfényes napnak néznek elébe. Egy-egy bátrabb madár bedugta a fejét az ajtón, kíváncsiskodtak. Elindultak tojást gyűjteni, az úton elhatározták, hogy ma körülnéznek a vidéken, átmennek a hegy másik felére, oda, ahol még soha nem jártak, de az öreg szerint gyönyörű vidék. Sok tojást loptak a madaraktól, össze is csipdesték a karjukat érte. Alaposan bereggeliztek, megitták az összes vizet, kénytelenek voltak elmenni és megtölteni egy-egy rudat, mert víz nélkül nem indulhattak el. Gondosan bedugaszolták a vizes rudak végét, és a vállukra téve elindultak egy új irányba, az ismeretlenbe. Keserves erőfeszítéssel megmászták a hegyet, de megérte, mert ami eléjük tárult a magasból az káprázatosan szép volt. A hegy lábánál a táj, nem sokban különbözött az általuk eddig ismerttől. Rengeteg gyümölcs volt, és most láttak először bogarakat, melyek nem csak a földön mászkáltak, de repültek is. Kitin páncéljuk nem volt, csak finom hártyás szárnyuk, a többségének halványzöld színe volt.  Helén először vette észre a cickányokhoz hasonló kis állatokat,Dávid már találkozott velük a barlanglakásoknál, fejvesztve menekültek közeledtükre a bokrokról. Gyíkokat, egy esetben pedig egy barna kígyót láttak, de az is gyorsan eltűnt az aljnövényzetben. A magasban sasokhoz hasonló ugyan, de hófehér, hatalmas madarak keringtek, és néha lecsaptak a bokrok közé.
- Van itt ragadozó, csak nem négylábú – mondta bámulva őket Dávid.
- Remélem mi ránk nem csapnak le.
- Ne félj, nagy falat lennénk nekik.
- Jobb lesz, ha a lábad elé nézel, még rálépsz egy hüllőre és megmar, lehet, hogy ezek mérgesek.
Alaposan teletömték magukat gyümölcsökkel. Azt vették észre, hogy folyamatosan lefelé haladnak, úgy érezték, hogy egy mély völgybe tartanak, és jól gondolták, mert hirtelen kopárrá vált a táj és egy furcsa sárga, zöld, kék színekben pompázó szurdok, szakadék tárult a szemük elé.  A hegyről lefutó patakok ide tartottak. A levegő büdössé vált, megálltak. Nem mertek tovább menni, lehet, hogy mérges gázok szivárognak a talajból. Ámulva bámulták a csodát.
- Ideje lesz visszafordulnunk – aggódott Helén.
A visszaúton gyorsabban haladtak, féltek, hogy rájuk esteledik. Azért a gyümölcsevést nem hagyták ki.  Már a hegy lábánál voltak, amikor Dávid egy nagyot ordított. Valami belemart a lábszárába. Ijedten nézték a marás helyét, mely egyre pirosabbá vált. Gyorsan levetette a pólóját és elkötötte a térde fölött a lábát és megpróbálta kiszívni a sebből a vért. Folyamatosan köpködött. A lába kezdett egy kicsit dagadni, gyorsan kiengedte a szorításból. Fájni nem fájt, de zsibbadtnak érezte. Felnézett a nap állására, és látta, hogy nem sok idejük maradt alkonyatig, nem jutnak át a hegyen világosban. Kerestek egy védett helyet a sziklák között és letelepedtek. Helén rettegve figyelte Dávid lábát, és folyamatosan imádkozott a szerencséért.
- Talán nem volt mérges az a dög, csak lesz ennyi szerencsénk – mondogatta reménykedve.
Dávid lába nem dagadt meg jobban, egy kicsit érzékennyé vált, de jól érezte magát. Rettenetesen elfáradtak, de nehezen aludtak el a marás miatt. Már nagyon későre járt, amikor mély álomba merültek.  Kora hajnalban Helén sikoltozására ébredt fel a fiú, rögtön a lábára nézett, mert azt hitte azzal van baj, de ekkor látta, hogy rajta és lányon is a kis zöld bogarak tömkelege mászkál. Nem győzték lesöpörni magukról éket. Rájöttek, hogy hűvös éjszakában rajtuk melegedtek. Dávid sántán ment, egy kicsit fájt a lába és pirosabb is volt, mint este. Igyekeztek átjutni a hegyen.  A barlangok felé haladva úgy érezték hazajönnek, jó érzés volt, de nem maradtak, rögtön a patakokhoz mentek és Dávid belefeküdt a hideg vízbe, majd a beteg lábát a vízbe lógatva, sokáig ült a partján. Reménykedett, hogy lemegy a gyulladás, és újra a régi lesz a lába. Beletelt egy hétbe is, mire teljesen meggyógyult. Helén lelki állapotának használt a fiú betegsége, lekötötte a sok tennivaló, a gondoskodás. Az estéket beszélgetéssel töltötték, de nem esett szó, sem a múltról, sem a jövőről, a jelen volt most a fontos.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim