A remény
Az öreg nagy
űrt hagyott maga mögött. A két fiatal napokig hallgatott, csendesen végezték a
dolgaikat. Eluralkodott rajtuk a rettegés. Dávidot optimista természettel áldotta
meg a teremtő, de most ő is a pokol kilencedik bugyrában érezte magát. Nem
jöttek a lelkiállapotot javító ötletei sem. Egy este nézték a csillagoktól
fénylő égboltot, olyan kínzó honvágyuk támadt, csak sírtak egymásba kapaszkodva
a reménytelenségtől.
- Hiányoznak
az emberek, a szüleim, a barátaim! Hiányzik a zene, anyám veszekedése, a város
zaja, a poros levegője, minden hiányzik! Dávid, én itt nem tudok élni, nem vagyok képes gyermeket szülni, én meg akarok halni! De képtelen vagyok magadra hagyni! Gyere
velem a lávatóhoz! Egy perc, és vége lesz minden gyötrelmünknek!
- Nem Helén!
Most nagyon nehéz, de túl fogunk jutni ezen a vágyakozáson, még élénken él
bennünk a földi lét, a megszokott életünk. Az idő segít, elhalványítja a
vágyakozást, szép emlékké szelídíti majd a hajdani múltat. Most előre nézz, itt
kell megtalálni az élet örömét, itt kell megteremteni a jövőt, keresni az
életünk értelmét, mert van, csak most nem vagy képes látni azt. Higgy nekem!
Nem lesz kis idő, amíg ezt elérjük, de ha bízunk egymásban, önmagunkban,
hamarabb túljutunk ezen a keserves időszakon. Próbáljunk nem veszekedni, az egyhangú napokba
belecsempészni egy kis vidámságot, vagy valamicske örömet, mindig valamit, ami
jólesik, és így gyógyul majd a lelkünk. Foglaljuk el magunkat munkával, nézzünk
körül a vidéken, ismerjünk meg mindent. Van mit, hiszen szinte ismeretlen itt
minden számunkra. Ha lesz értelme reggelente felkelnünk, az már fél gyógyulás a
lelkünknek. Ne vágyakozzunk az elérhetetlen után, tegyük fel a múltat a boldog
emlékek polcára, és emelt fővel nézzünk előre. Csak néhány hónapot kérek tőled,
ha nem lesz javulás, veled megyek a lávatóhoz.
Helén tágra
nyílt szemmel bámulta, még soha nem hallotta a fiút ilyen szépen beszélni. Nem
igazán hitte a mondatait, de meggyőzőnek hatott, legalább a bőgést abbahagyta.
Szorosan átölelték egymást, az összetartozás érzése megerősödött bennük, mert
hiszen egymáson kívül nincs ezen az elátkozott planétán senkijük.
Hangos
madárcsivitelés ébresztette őket, már bentről látták, hogy ma csodálatosan
napfényes napnak néznek elébe. Egy-egy bátrabb madár bedugta a fejét az ajtón,
kíváncsiskodtak. Elindultak tojást gyűjteni, az úton elhatározták, hogy ma
körülnéznek a vidéken, átmennek a hegy másik felére, oda, ahol még soha nem
jártak, de az öreg szerint gyönyörű vidék. Sok tojást loptak a madaraktól,
össze is csipdesték a karjukat érte. Alaposan bereggeliztek, megitták az összes
vizet, kénytelenek voltak elmenni és megtölteni egy-egy rudat, mert víz nélkül
nem indulhattak el. Gondosan bedugaszolták a vizes rudak végét, és a vállukra
téve elindultak egy új irányba, az ismeretlenbe. Keserves erőfeszítéssel
megmászták a hegyet, de megérte, mert ami eléjük tárult a magasból az
káprázatosan szép volt. A hegy lábánál a táj, nem sokban különbözött az általuk eddig ismerttől. Rengeteg gyümölcs volt, és most láttak először bogarakat, melyek
nem csak a földön mászkáltak, de repültek is. Kitin páncéljuk nem volt, csak
finom hártyás szárnyuk, a többségének halványzöld színe volt. Helén először vette észre a cickányokhoz
hasonló kis állatokat,Dávid már találkozott velük a barlanglakásoknál,
fejvesztve menekültek közeledtükre a bokrokról. Gyíkokat, egy esetben pedig egy
barna kígyót láttak, de az is gyorsan eltűnt az aljnövényzetben. A magasban
sasokhoz hasonló ugyan, de hófehér, hatalmas madarak keringtek, és néha lecsaptak a
bokrok közé.
- Van itt
ragadozó, csak nem négylábú – mondta bámulva őket Dávid.
- Remélem mi
ránk nem csapnak le.
- Ne félj,
nagy falat lennénk nekik.
- Jobb lesz,
ha a lábad elé nézel, még rálépsz egy hüllőre és megmar, lehet, hogy ezek
mérgesek.
Alaposan
teletömték magukat gyümölcsökkel. Azt vették észre, hogy folyamatosan lefelé
haladnak, úgy érezték, hogy egy mély völgybe tartanak, és jól gondolták, mert
hirtelen kopárrá vált a táj és egy furcsa sárga, zöld, kék színekben pompázó
szurdok, szakadék tárult a szemük elé. A
hegyről lefutó patakok ide tartottak. A levegő büdössé vált, megálltak. Nem
mertek tovább menni, lehet, hogy mérges gázok szivárognak a talajból. Ámulva
bámulták a csodát.
- Ideje lesz
visszafordulnunk – aggódott Helén.
A visszaúton
gyorsabban haladtak, féltek, hogy rájuk esteledik. Azért a gyümölcsevést nem
hagyták ki. Már a hegy lábánál voltak,
amikor Dávid egy nagyot ordított. Valami belemart a lábszárába. Ijedten nézték
a marás helyét, mely egyre pirosabbá vált. Gyorsan levetette a pólóját és
elkötötte a térde fölött a lábát és megpróbálta kiszívni a sebből a vért.
Folyamatosan köpködött. A lába kezdett egy kicsit dagadni, gyorsan kiengedte a
szorításból. Fájni nem fájt, de zsibbadtnak érezte. Felnézett a nap állására,
és látta, hogy nem sok idejük maradt alkonyatig, nem jutnak át a hegyen
világosban. Kerestek egy védett helyet a sziklák között és letelepedtek. Helén
rettegve figyelte Dávid lábát, és folyamatosan imádkozott a szerencséért.
- Talán nem
volt mérges az a dög, csak lesz ennyi szerencsénk – mondogatta reménykedve.
Dávid lába
nem dagadt meg jobban, egy kicsit érzékennyé vált, de jól érezte magát.
Rettenetesen elfáradtak, de nehezen aludtak el a marás miatt. Már nagyon
későre járt, amikor mély álomba merültek.
Kora hajnalban Helén sikoltozására ébredt fel a fiú, rögtön a lábára
nézett, mert azt hitte azzal van baj, de ekkor látta, hogy rajta és lányon is a
kis zöld bogarak tömkelege mászkál. Nem győzték lesöpörni magukról éket.
Rájöttek, hogy hűvös éjszakában rajtuk melegedtek. Dávid sántán ment, egy
kicsit fájt a lába és pirosabb is volt, mint este. Igyekeztek átjutni a
hegyen. A barlangok felé haladva úgy
érezték hazajönnek, jó érzés volt, de nem maradtak, rögtön a patakokhoz mentek
és Dávid belefeküdt a hideg vízbe, majd a beteg lábát a vízbe lógatva, sokáig
ült a partján. Reménykedett, hogy lemegy a gyulladás, és újra a régi lesz a
lába. Beletelt egy hétbe is, mire teljesen meggyógyult. Helén lelki állapotának
használt a fiú betegsége, lekötötte a sok tennivaló, a gondoskodás. Az estéket
beszélgetéssel töltötték, de nem esett szó, sem a múltról, sem a jövőről, a
jelen volt most a fontos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése