A halál
Az öreg
szakállas most tényleg leesett a lábáról. Napokig feküdt összegömbölyödve,
kezét a halántékára szorította, folytak a könnyei a fájdalomtól. Dávid
tehetetlenül nézte, és arra gondolt, ha ilyen szenvedéssel kell meghalnia,
legalább gyorsan ölné meg ez az átkozott rák. Helén néha-néha vele ment,
segített, ha nagyon muszáj volt, de többnyire aludt, vagy csak feküdt, nem
lehetett tudni. A madárkáról nem esett több szó. Dávid ennek örült, de abban
biztos volt, hogy rontott a lány állapotán a vihar és a fióka pusztulása. Négy
nap elmúltával, az öreg váratlanul jobban lett, a kínzó fejfájás alábbhagyott,
inogva, gyenge lábakon, de kijött a szabadba és leült a szokott helyére. Sütöttek néhány madártojást a kövön, és még abból
is lenyelt néhány falatot. A lány is odaült melléjük és együtt hallgatták az
öreget, akinek most szokatlan módon megeredt a nyelve, és mesélt a régmúltról,
az itteni életéről, a feleségéről.
- Nemsokára követem Marát, drága kis
feleségemet, aki fiatalon, az idejutásunk után néhány hónappal meghalt, mert
képtelen volt elfogadni az itteni nyomorult életet. Egy nap azután, teljesen
elborult az elméje, és eltűnt, valószínű, hogy a lávatóba ugrott, de nem
biztos. Az is lehet, hogy elkóborolt. Talán még él valahol, ki tudja, de
valószínűbb, hogy éhen halt. Kerestem
hónapokig, messze, minden égtáj felé elmentem és kutattam a nyomait. Gyönyörű helyeken jártam, majd menjetek el ti
is körülnézni, hatalmas ez a bolygó. Ha jön a jó idő, nézzetek körül, de a
fűruhát viseljétek, mert különben úgy jártok, mint én. Mi egy hajóról kerültünk
ide, de nem tudom megmondani miként. Nászutunkat töltöttük azon a furcsa hajón,
a Földközi tengeren, egy éjszaka kimentünk a fedélzetre, és itt ébredtünk fel.
Akkor még nem volt itt ember, legalábbis nem láttuk a nyomait. Jöttünk után,
szinte évente jelent meg egy emberpár, pontosan azon a helyen, ahol ti is
aludtatok. A barlanglakásokat is az idő
tájt véstük ki, keserves munkával. Ennek
a négy lyuknak a kivésése, majdnem tizenöt évig tartott.
- Mivel
véstetek?
- Ha
megerősödök, elviszlek benneteket oda Dávid, ahol vas keménységű köveket
találhattok, ezekből próbáltunk kezdetleges vésőket kialakítani és azokkal
dolgoztunk, de nagyon keserves munka volt. Amikor teljesen magamra maradtam
fennállt a veszélye a megőrülésnek, ezt tevékenységgel próbáltam megelőzni, nem
is tudom miért akartam életben maradni. Egyszer kificamodott a bal bokám,
napokig nem tudtam lábra állni, majdnem szomjan és éhen haltam. Jött az eső és
az mentett meg, mert vízhez jutottam, és a férgek is kimásztak a földből.
Összeszedtem őket négykézláb kúszva és megsütöttem őkelméket a kövön, innen
tudom, hogy ehetőek, és az ízük is elviselhető volt, vagy nagyon éhes voltam.
Amikor benneteket észrevettelek, határtalan boldogságot éreztem, és akkor már
világossá vált számomra, hogy miért igyekeztem életben maradni. A próba, mert
azt gondolom, hogy azért vagyunk itt, még nem sikerült senkinek. Ha sikerült
volna, akkor többen lennénk, és gyerekek futkároznának körülöttünk, és a
következő generáció, akik már itt jöttek volna a világra, képesek lettek volna
az itteni életre, a földi civilizáció ismerete híján. Engem Darkonak hívnak, de
ti csak hívjatok továbbra is öregnek, mert az vagyok.
A vén
szakállas hirtelen köhögni kezdett, amit képtelen volt abbahagyni, és a szája
elé tartott kezén végig csorgott a vére.
Dávid és Helén ijedten nézték, tudták, hogy ez semmi jót nem jelent. A
fiú felkapta az öreget, nem volt nehéz, és bevitte a hálóhelyére, lefektette. Éjjel
nappal felváltva őrizték, de az öreg egyre csak gyengült, sokszor nem volt
eszénél, félrebeszélt, végül elhallgatott, alig lélegzett.
Öt napig
tartott az öreg haláltusája, szívós teste nehezen adta meg magát a kaszásnak,
de végül a rák legyőzte, és az egyik pillanatról a másikra megállt a szíve.
Helén volt épp akkor az őrzője, de úgy el volt foglalva a saját nyomasztó
gondolataival, hogy észre sem vette. Dávid amint belépett, a félhomály ellenére
is azonnal észrevette, hogy az öreg már nem él. Fogalmuk sem volt, hogyan kell
egy embert elbúcsúztatni, eltemetni. Dávid az egyik hegy tövében kikapart egy
nagy gödröt és az öreg megmerevedett testét elcipelték ide. Belehelyezték, és
földel, kövekkel letakarták, szép nagy halmot emeltek. Fehér köveket kerestek
és a tetejére kirakták a Darko nevet.
Dávid rövid
búcsúztatót mondott, melyben köszönetet mondtak a sok segítségért, és méltatták
az életét. A sírra szép zöld ágakat helyeztek.
Úgy érezték, hogy a körülményekhez képest elég szépen sikerült
elbúcsúztatni szegény öreget. Dávid arra gondolt, hogy őt talán már senki sem
temeti el, a nap fogja a csontjairól leszárítani a húst.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése