A félelem
Anyjának
tekintette a madárka Helént és nem tágított mellőle se éjjel se nappal. A lány
mostanában nem sírt, de nem is beszélt, ment velük, ha mentek, enni nem sokat
evett és szomorúan hallgatott. Simogatta, etette a fiókát, mint egy gondos
szülő, de más tevékenységben nem vett részt. Apátiába süllyedt, az öreg
szerint. Ittléte során sokszor látott ilyet, főként nőknél.
Az időjárás
hűvösre fordult, sokat esett az eső és sokat fújt a szél is. Nem tudtak
fürödni, legalább is keveset. A férfiak
azért néha belemerészkedtek a hideg vízbe, de Helén csak az arcát mosta meg.
Haja zsíros csomókban lógott, lefogyott, és görnyedt testtartással járt. Dávid
ötlete alapján elkészítették a fűszoknyát és a fűpelerint, amit ők a hideg idő
miatt a ruhájuk fölé vettek fel és mostanában viselték a szandáljukat is. A vén
szakállas megnyugtatta őket, hogy ez a hideg idő nem tart sokáig, körülbelül
egy hónapig, az-az negyvenkét napig, azután fokozatosan melegszik az idő, de
egy évben kétszer fordul ez elő, és bizony két hónap múlva ismét hideg lesz egy
hónapig.
Dávid ezen
elgondolkodva újabb ötlettel hozakodott elő, sarut kell készíteni, mert a
szandál ezen a köves talajon, és az állandó hordástól hamar elkopik. Az ötlete
az volt, hogy valamelyik fának a kérgéből cipőtalpat alakítanak ki, és arra
ráállva körbe fonják ezzel a nádszerű fű szárával. Tart ameddig tart, de így
nem sebesedik ki a lábuk a mezítlábaskodástól, és melegebb is. Az öreg
megveregette a fiú vállát, és felajánlotta a segítségét. Ketten többre mennek,
és már holnap csinálnak is egyet az öregnek.
Dávid Helénre nézett, aki nem szólt semmit, csak simogatta a madarát. A
fiú most már komolyan hitte, hogy a lány mentálisan romlik. Amikor a tűzifáért mentek az öreggel alaposan
megvitatták Helén állapotát, és az öreg azt ajánlotta, hogy a napi teendőkbe be
kellene vonni, az-az ki kell osztani a feladatokat, és akkor kénytelen lesz
mással is foglalkozni önmagán kívül, ez talán segít rajta. Magában azt
gondolta, hogy ez sem fog segíteni, már tudja tapasztalatból, de ha semmit sem
tesznek, az még rosszabb. Úgy döntöttek, hogy a tűzgyújtás és a tűz táplálása
lesz a lány feladata. A nőknek nagyobb
türelmük van a tűzgyújtáshoz, mert bizony elég sokáig kell tartani a gyémántot
mozdulatlanul, hogy lángra kapjon a háncs. Ha ügyesen és szorgalmasan táplálja
a tüzet, ritkábban kell gyújtani. Ám Helén nem akart ebbe belemenni, azt
hajtogatta, hogy ő nem tud tüzet gyújtani, és biztosan elfelejt fát tenni rá, ő
nem alkalmas ilyen fontos munkára, de a fiúk hajthatatlanok voltak. Végül
beleegyezett, de azt kérte Dávidtól, hogy kezdetben segítsen neki.
Az egyhangú
napok gyorsan teltek, bár Dávid mindig elfoglalta magát. Az öreggel elmentek
sarut készíteni, ami nehezen ment, de ketten csak összeügyeskedtek egy
használható lábbelit. Az öreg szakállas boldogan viselte, kicsit törte ugyan,
de nem fázott a lába. Dávid üres óráit a napló falak csiszolása töltötte ki. Az
első bejegyzése a fióka megjelenése, és a ruha készítése volt. Segített
Helénnek a tűzgyújtásban, sokszor rakta meg a tüzet is. Helén a madarával volt
elfoglalva, folyton etette, és bizony a madárka egyre kövérebb és lustább lett.
- Nem
kellene repülésre tanítani ezt a kis hájpacnit – viccelődött a lánnyal.
- Minek,
akkor elrepül, és nem jön vissza – felelt morcosan a lány.
- Egyszer
úgyis elmegy az övéihez, akkor már nem tud megtanulni, kifut az idejéből.
Mindennek meg van a maga ideje. Vigyük el egy sziklához és tegyük fel rá, had
próbálkozzon.
- Nem
akarom! Ez a madár itt marad velem, nem fog repülni – és ezzel bement a
hálóhelyükre.
Dávid nem
vitatkozott tovább, belátta, hogy hiábavaló, a lány megváltozott, nincs rendbe
a gondolkodása sem. Nem ilyen volt régen.
A
naptárvezetésből kiderült számára, hogy tizenkét napja vannak itt, de olyannak
tűnt, mintha tegnap lett volna az érkezés. Az öreggel sem volt minden rendben,
sokszor maradt bent a hálóhelyén, egyre kevesebbet evett, és a hátán a nagy
anyajegyfélék egyre csak növekedtek. Mostanában erős fejfájásra panaszkodott.
Dávid attól rettegett, hogy egyedül marad, ha nem sikerül a lányt kibillenteni
ebből a depresszióból.
Délután hatalmas vihar támadt fel a semmiből,
Helén a madarát vitte etetni, elég messze voltak a barlangoktól. A szél
hihetetlen erővel fújt, Lány a madarát a hóna alá fogva kapaszkodott az egyik
bokorba. Megkezdődött a villámlás, fülsiketítő dörgéssel csapkodott a körülötte
lévő bokrokba, sziklákba a villám. Helén megdermedt a félelemtől, a madarat
egyre erősebben szorítva térdelt a talajon. Megpróbált négykézláb mászva
haladni előre, minden ízében remegett a félelemtől. Addig-addig araszolt, míg a
vécé gödörig nem ért, de nem vette észre a sűrű esőben a bokroktól és
belecsúszott oldalról. Sikerült megkapaszkodni az egyik bokorba és valahogy
kikecmeregni belőle, de a madárka beleesett. Helén sikoltozni kezdett, majd
eszét vesztette a fájdalomtól és a félelemtől.
Így találta meg Dávid egy jó óra múlva a bokorba kapaszkodva, sírva.
Bevitte a lányt, de az nem tudta abbahagyni a sírást, még éjszaka sem. Az öreg
szakállas is ágynak esett, nem tudott felkelni másnap. Minden tennivaló Dávidra
maradt., de hiába foglalta el magát, rettegés költözött belé. Rettegett a
jövőtől, az egyedülléttől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése