KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2012. december 3., hétfő

Karácsonynak éjjelén



Szent ünnepnek éjszakáján,
Zengő bongó csengő hangján,
Száll a szélben a kívánság,
Szeretet, hála, boldogság.
Csillogó hópihe szárnyán,
Megfagyott gondolat ül árván,
Nem szeret már engem a világ.

Késő esti járat nagy robajjal érkezett a csendes vidéki kisváros állomására, nyikorogva, csikorogva megállt, hogy az egyetlen utast kiadja magából, majd el is tűnt a sötét éjszakában. Az utas tétován nézelődött, mozdulatain látszott a bizonytalanság, vajon jó helyen vagyok, vagy mindegy, csak legyek valahol. Kopott hátizsákjával a hátán, görnyedten, fejét lehajtva rúgta a frissen hullott havat maga előtt. Ment a fények felé, be az állomásba, melegre vágyva. Az utazgatás is a hideg okán volt, a fűtött vonat, az andalító zakatolás, nyugodt álomba ringatta utasát. Kihaltnak látszott a környék, mintha lakói csak most hagyták volna el, hirtelen, mint az asztalon felejtett gőzölgő levest. Belépve a váróba, mellbe vágta a nagy meleg, nagyon befűtöttek, talán a szenteste tiszteletére, gondolta. De a nagy melegnek prózai oka volt, senki nem nyitotta csukta ma este az ajtókat. A jegypénztár ablakán a függöny behúzva, mögötte csend honolt, ünnepi volt a hangulat.
A fiatalember, mert amikor kibújt az ócska dzsekiből, és levette a fekete kötött sapkát, látszott arcán az ifjúság, bevackolta magát a leghomályosabb sarokba, elővette a táskából a gyűrött naplót, egy régi fotót őrizgetett benne. Az anyja és ő volt látható hajdanán, talán öt éves, ha lehetett. Mindig könny szökött a szemébe, ahányszor ránézett. Röviden bejegyezte a napi történéseket, és álomra hajtotta a fejét, de a csukott szemek ellenére ébren volt, kusza gondolatait rendezte. Karácsony van, se családja, se fedele, se étele, csak van ebben a rideg valóságban, és utazgat, amire mindig  összekoldulja a pénzt, egy emberektől nyüzsgő nagyváros aluljárójában. Dolgozni kellene, de a munkához jutáshoz lakhatás kellene, a lakhatáshoz szerencse, de neki semmije sincs, családja sincs, széthullott, már régen, gyermekkorában. Az anyja él, de olyan nyomorultul, hogy ez a csavargó élet is vágyottabb, mint az. Vajon az apja él e valahol, megjelenik előtte az alkoholtól elbambult arca, biztos szétmarta már a pálinka, gondolta. Mindent elivott, a lakást, az ő gyermekkorát, a jövőjét, mindent, neki ilyen apa jutott.  Anyja meg csak sírdogált, jajgatott, tehetetlenül tárta szét a kezeit, és úgy ítélte meg, hogy a gyereknek az intézetben jobb helye lesz, már az ellátást illetően, mert ugye ő még azt sem tudja, hogy holnap, hol hajtja majd álomra a fejét. Nagy néha látogatta, nagy néha kihozta pár napra, oda, ahol a patkányok fényes nappal futkároztak, ahol rettegett vécére menni tőlük, ahol csak sarat taposták, de tévét nézni azt nem tudott. Egyre keserűbb érzés uralkodott el a lelkén, próbálta elhessegetni, a nyárra gondolt, valami csodára, amit őszintén remélt és hitt.
Hirtelen ajtónyikorgás billentette ki ebből a szendergő állapotból, két rendőr lépett hozzá. Megkérdezték, hogy hová utazik, és van e jegye. Elkérték a személyit, a lakcímkártyát, ami nem volt. Az állomás nem melegedő, nem lakás, és ezzel kitessékelték a fűtött váróból. Jöjjön vissza hajnalban, amikor a vonat indul. A fiú felöltözött, hátára vette a motyóját, és lassú léptekkel kilépett a havas karácsonyi éjszakába. Bármerre nézett, ünnepváró fények ragyogtak, az ablakok mögött meleg, család, szeretet és boldogság. Neki pedig nincs más, csak a hideg, a magány, mert ez a világ nem szereti őt, ki akarja lökni magából.
Ment a sínek mentén, ment előre, már rég elhagyta az állomást, körülötte csak a hó világított, és a hidegen ragyogó csillagok. Lelke összefacsarodott, úgy érezte át kell mennie egy másik világba, átlépni egy rejtekajtón, oda ahol már nem fáj semmi.  Elfáradt, leült a sínre, és többé nem állt fel onnan.
A mozdonyvezető későn vette észre a gyér hajnali fényben a sínen ülő emberkupacot, dudált, fékezett, késő volt már minden.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim