„Az
emberfélének két élete van. Az egyikben mindig álmodik, a másikban pedig
eltemeti, amit álmodott.” Wass Albert
Gyermekkoromban
imádtam elbújni az orgonabokor csendes magányába, belefeledkezni a szorgos hangyák
jövés menésébe, a bogarak megfigyelésébe, a pókok ingerlésébe, megszűnt
körülöttem az emberi világ. Hátam
nekitámasztva az orgonaágnak bámultam a szaladó felhőket, és álmodtam magamnak
a jövőmet. Hol híres balett táncosként piruetteztem
át egy színpadot, hol híres színészként hajlongtam a függöny előtt, mikor mit
olvastam, mit halottam a rádióban. Egy biztos, ezekben az álmokban szegény,
elnyomott, kisemmizett soha nem voltam. Gazdagságról, hírnévről, sőt a tanár
ámulatát kiváltó másnapi felelésről is álmodoztam. Messzi országokban laktam,
szabadon utaztam, és a tengerparton futottam a habokban. Büszke voltam a
fiatalságomra, mert előttem volt még az egész jövő, az összes lehetőségeivel.
Az öregségre, mely akkor még a ködös messzeségben bújt meg valahol,
borzadállyal gondoltam.
Majd eljött
a várva várt felnőttkor, ezt jelezte számomra az is, hogy az álmokat eltemettem,
nem volt idő az orgonabokorra, és a megvalósított valóság, nem is hasonlított a
gyermekkori álomra. Prózai élet,
taposómalom, gyerekek, háztartás, főnök, férj, gondok, gondok, és semmi álom.
Pedig álmodni kell!
VálaszTörlés