Adventi merengés

„Az emberfélének két élete van. Az egyikben mindig álmodik, a másikban pedig eltemeti, amit álmodott.”  Wass Albert

Gyermekkoromban imádtam elbújni az orgonabokor csendes magányába, belefeledkezni a szorgos hangyák jövés menésébe, a bogarak megfigyelésébe, a pókok ingerlésébe, megszűnt körülöttem az emberi világ.  Hátam nekitámasztva az orgonaágnak bámultam a szaladó felhőket, és álmodtam magamnak a jövőmet.  Hol híres balett táncosként piruetteztem át egy színpadot, hol híres színészként hajlongtam a függöny előtt, mikor mit olvastam, mit halottam a rádióban. Egy biztos, ezekben az álmokban szegény, elnyomott, kisemmizett soha nem voltam. Gazdagságról, hírnévről, sőt a tanár ámulatát kiváltó másnapi felelésről is álmodoztam. Messzi országokban laktam, szabadon utaztam, és a tengerparton futottam a habokban. Büszke voltam a fiatalságomra, mert előttem volt még az egész jövő, az összes lehetőségeivel. Az öregségre, mely akkor még a ködös messzeségben bújt meg valahol, borzadállyal gondoltam.

Majd eljött a várva várt felnőttkor, ezt jelezte számomra az is, hogy az álmokat eltemettem, nem volt idő az orgonabokorra, és a megvalósított valóság, nem is hasonlított a gyermekkori álomra.  Prózai élet, taposómalom, gyerekek, háztartás, főnök, férj, gondok, gondok, és semmi álom.