Karácsonyaim

Az idő, nagy mágus, ezüsttel vonja be a hajunk,messzebb látóvá teszi a szemünk, s porral hinti be a múltat. Egyre homályosabbak emlékeinkben a régmúlt idők karácsonyai. Némelyek örökre elsüllyednek a feledés szürke iszapjába, de vannak amelyek, oly elevenek, úgy peregnek az emlékezés filmvásznán, mintha ma lenne, és nem takarja el az idő jótékony pora.

Emlékeimben elevenen él, mintha beégették volna, a gyermekkorom legszegényebb karácsonya, amikor csak néhány alsónemű volt a csomagomban, és ez olyan csalódással mart belém, hogy csak sírni tudtam. Igazságtalanul, nem néztem, hogy a többieknek sem jut más, hogy az ünnepi asztalra csak bableves kerül, és a karácsonyfa azt az egyetlen helységet díszíti, ahol fűtöttünk a zord hidegben, amely egyben szolgált konyhaként és hálószobaként is.

Soha nem felejtem azt a karácsonyt, azt a régit, ahol az épp járni kezdő lányom rácsodálkozott a csillagszóró fényére, és a ragyogó fenyőre, mely akkoriban annyi boldogságot adott, mert ez volt az én önálló életem első karácsonya.

Manapság már a rutin segíti az ünnepi készülődést, mindennek megszokott ideje van, takarítok, fénnyel díszítem ablakaim, sütök, főzök, csomagolom az ajándékokat, szép nyugodtan, már nem kell sietni. Ilyenkor arra gondolok, hogy minden kornak megvan a maga előnye, a nyugdíjasnak is, az idő már nem lép a sarkamra.