Mezítláb a forró homokon

Régi történetek a gyermekkoromból

A ház és a mi játszótereink

A lakóház téglalap formájú alapon állt észak déli tájolással, ha felmentünk azon a néhány lépcsőfokon, akkor egy hosszú folyosóra értünk, ami a mai nappalinak felelt volna meg. Nagy ablakain az egyszerű függöny összekötve, beengedte a déli nap melegét, ami nyáron nem, de télen annál hasznosabb volt. Nyáron többnyire a konyhában ebédeltünk, ennek ablaka a kelő nap felé nézett. Már felnőtt fejjel jöttem rá, hogy a ház ablakai, úgy voltak elhelyezve, hogy a bentlakók rajtuk kitekintve körbenézhettek a tanyán. A széles és hosszú folyosón állt egy kecskelábú, legalább három méteres asztal, két oldalán padokkal, fehér abrosszal letakarva. A pad végén konyharuhába csavart hatalmas kenyerek vártak a sorukra, hogy a fenébe nem száradtak ki azt ma sem értem, abban időben nem volt még nejlonzacskó. Erre azért emlékszem ilyen biztosan , mert az utazás során  anyánk barna papír zacskókat tett el, arra az esetre, ha én az utazástól mindig tengeri beteg, váratlanul hányni kezdtem a vonaton, vagy Pesten a villamoson..

Jobbra a konyhával folytatódott, a berendezése egyszerű volt, konyhaasztal székekkel, a végébe az ablak alatt egy ágy a deleléshez, ez volt a Nagyapánk helye, az ajtó mögött a lócán egy lavór, és a vizes kanták, egy csikókályha, konyhaszekrény és kész. A kályhába a kicsik hordták a kukoricacsutkát tüzelni. Így nyaranta bizony meleg hely volt ez a konyha, mert a főzéshez, sütéshez tüzelni kellett. Nem is szerettem itt. Még nagyanyánk is kibontotta kendője csomóját, és csak úgy lógott a fején. Többször megkérdeztem, hogy minek az a kendő ebben a nagy melegben? A Mama szerint a nap ellen, de szerintem meg azért, mert így szokta meg. A mosásnál mindig levettette, igaz, hogy az eperfák árnyékában nem égetett bennünket a nap.
A folyosó végében volt a kiskamra, polcokon a befőttek, lekvárok sorba rakva, zsírban lesütött disznóhúsok és zsír hatalmas bödönökben, és mindenféle egyéb élelmiszer, egy tálban konyharuhával letakarva várta kenyérsütést a kovász.  A kiskamra mellől nyílt nagykamra, ahol a falak mellett nagy faládákban felhalmozva a kenyérliszt, a finomliszt, a korpa a disznóknak, és más szemestakarmány. Itt tárolták a tojást garabolyokban (fületlen kosár). Itt tárolták a kenyérsütés és a disznóvágás eszközeit, nagy fateknők voltak a falnak támasztva. A kicsi ablakok magasan álltak, az egész helyiség hűvös nyugalmat árasztott. Innen lehetett feljutni a padlásra is a hosszú falétrán. Egyszer jutottam csak ide fel és sok kincset találtam, többek között egy fületlen retikült, egy könyvet, ami a háborúról szólt, az oroszokat, mint felszabadítókat istenítették benne. Számomra ez is kincs volt, mert olvashattam.  Mindenütt nagy tisztaság honolt, és ezekbe a helyiségekbe mi csak a nagyanyánkkal léphettünk be.

A folyosóról lehetett tüzelni a kemencét, ami a legfontosabb építmény volt a házban, mert télen ez adta a meleget és  itt sütötték a kenyeret. Innen nyílt a kemencés szoba, aminek a jó részét a kemencebúb foglalta el, körülötte a kemencepadkával. Ebből a szobából nyílt a szép szoba, ami nyáron kellemesen lehűtötte az itt alvókat, de télen szerintem  igencsak fagyos volt benne a  lehelet. Ám mi télen soha nem jöttünk ide. Szép szobának azért hívtuk, mert szép bútor volt benne, nagy szekrények, faragott támlájú dupla ágy, de ezekben is csak szalmazsák volt a matrac. Minden ősszel az összes szalmazsákot újra tömték friss szalmával. Ebben aludtunk mi gyerekek, nagyszüleink meg a kemencésben. A padló mázolt döngölt agyag volt, aminek a simasága és szépsége a Mama ügyességét dicsérte. A falak pedig mindenhol  fehéren ragyogtak. A villanyt  tanyára a hatvanas évek közepén vezették csak be, addig petróleumlámpák világítottak sötétedés után,  a szobai lámpák szép díszesen ontották a fényt esténként, nekem nagyon tetszettek.

 Játszóterünkké vált az egész tanya. A legkedveltebb helyünk a kert volt, mert ott mindig érett valamilyen gyümölcs. Állt a kerítés mellett egy nagy sárgabarackfa, hatalmas vastag ágakkal, amin sétálni lehetett, rálógott a pincére, ez jó búvóhelyünk volt, ráadásul tele gyönyörű sárgabarackokkal. A Mama tiltotta mértéktelen gyümölcsevést, sokszor kaptunk kenyeret hozzá, mondván nehogy hasmenésünk legyen. Egyszer öcsémet úgy nyolc évesen mégis olyan súlyos hasmenés érte utol, hogy sürgősen haza kellett vinni, majd a legyengüléstől, vagy ki tudja mitől, agyhártyagyulladást is kapott, és egy hajszálon múlott az élete. Anyánk szerint szerencsére a Mária kötényében volt. A nagy kertben rengeteg gyümölcsfa állt, korai édes alma, egy véralma, és egy fontos alma, aminek a fája olyan volt,  mint a szomorúfűz és hatalmas gyerekfej nagyságú almák lógtak le  róla, de a fanyarsága miatt csak rétesnek volt jó. Júniusban,    mikor megérkeztünk, akkor érett a ropogós cseresznye, ezt szedtük eladásra is, amit Nagyapám a kisteleki piacon árult.. Rengeteg meggyfán érett az üvegmeggy, szedtük befőzni., lekvárnak, szörpnek. Nagy bánatunkra szörpöt csak ünnepnapokon kaptunk. Volt ebben a kertbe körte, szilva és rengeteg szőlőtőke, amit mindig kötözni kellett rafiával, és sarabolni a gazt. A hullott gyümölcsöt, főleg almát összeszedtük a disznóknak, a többi érett gyümölcsből lekvár, befőtt és  cefre lett, gondolom télen kifőzték pálinkának.

A másik kedvelt játszóhelyünk a zsombékos tó volt, de itt vigyázni kellett, mert ingoványban elsüllyedhettünk. Itt békáztunk, szitakötőket fogtunk, és elég szadista módon a szárnyukból pici legyezőket csináltunk.

A harmadik kedvenc helyünk a kovácsműhely volt. Itt inkább tátogni és hallgatózni szoktunk, és felváltva nyomtuk a fújtatót. Néztük a ló patkolást, figyeltük az embereket és persze kíváncsian füleltünk. Nagybátyánk nem sokáig kovácsoskodott itt, mert megnősült és elköltözött. Nagyon csendes lett a tanya ezután. Egyébként mindenütt találtunk játszóhelyet, jókat bújócskáztunk, fogócskáztunk, de egyvalami tilos volt, a kerítésen kívülre menni, kivéve a földeket.
Ezt a szabályt, mikor először vitt el anyám, úgy öt éves koromban, tudatlanul megszegtem és kiszöktem, mindig is szerettem céltalanul  csak úgy kószálni később is. Mentem a szemem után. A tanyákat nagyon hamis kutyák őrizték, többnyire kuvaszok, ezek vad és nagyon veszélyes állatok voltak  A nagyapámékét is megkötötték nappal ,miattunk. No tehát , jó messzire elcsatangoltam, át az erdőn, és ekkor nagy vihar kerekedett, amit én egy velem korú újdonsült  libapásztor barátnőm szüleinek tanyáján vészeltem át , majd a vihar után , elég ijedten haza kutyagoltam  A Nagyapámtól bizony kikaptam, és soha többet nem mertem megtenni, pedig nagy csavargó hírében álltam. A húgom is elindult egyszer haza gyalog, ő is kicsi volt még, de Lajos bátyánk hamar visszahozta. A Mamának vele kellett aludni, mert éjjel bőgött anyánk után.
A későbbiekbe, már sohasem akartunk megszökni, vagy csavarogni, igyekeztek lefoglalni bennünket. A tereink nagyok voltak, nem vágytunk kifelé.