Az ablak előtt ült egy széken, reggeltől estig nézte a jövőmenőket. Alakja meggörnyedt, járása tétova, nem keresi más, csak az ebédhordó délben. Már reggel odaül, hogy a biciklit megpillantva, időben érjen az ajtóhoz. Nem kellett nála soha csengetni, ajtaját kitárva várta. Csillapíthatatlan éhséget érzett az emberi szóra.
A sor végén állt kezében nejlontáskát szorongatva, benne eddigi élete összes értékével. Vár, a sor lassan halad, de ő mindennap türelmesen kivárja, hogy a kezébe nyomjanak egy tál forrón gőzölgő levest. Egy pad sarkán leül, szép lassan kanalazza, emlékeiben fölsejlik egy konyhaasztal fehér abrosszal letakarva.
Hideg koszos helység, ágyakkal megrakva, a falakat átitatta a szegénység dohos szaga. A közepén három gyerek mohón fal, egymást lökdösve, szétmarcangolnak egy egész vekni kenyeret.
A bolt sarkánál fakó szőrű sovány kutya áll, farkát maga alá húzva. Ugrásra készen, mert nem tudja, vajon ételt adó kéz, vagy egy rúgásra kész láb lendül felé.
Gyorsbüfé magas asztalánál kanalazom a töltött paprikát a Keletinél, az oszlopok mellett emberek, esznek, és némelyek egy pohár szódával kezükben meredten bámulják a kanalazókat. A betérők gyorsak, szaporán falnak, sietve mennek. Az árván hagyott tányérra ketten is ráugranak, egymás elől elrántva azt, mohón befalják a maradékot.
Az éhség, nagy úr, minden érzésnek elébe helyezi magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése