Baracktolvajok

Az éjszakai országút izgalmas, veszélyes és titkokkal teli. Fiatal lányként a munkából hazafelé ezen a betoncsíkon kerekeztem éjszakánként, igaz nem mindig magamban, volt, hogy egy zenészfiúval, volt, hogy a barátnőmmel, aki a városszéli gyárban dolgozott.

Ha magamban tekertem nem nagyon nézegettem oldalra a holdfényes éjszakában sem, mert a hajlongó bokrok gonosz boszorkánnyá változtak, a csonka fatörzs vén szatírrá. Egyszer napokig figyeltem egy látszólag elhagyott biciklit, ami az erdősáv elején egy gyenge fának volt támasztva. Az erdősávot elhagyva vad tekerésbe kezdtem, gondolván, ha a lesben álló utánam jön, nehogy utolérjen. Nem voltam olyan gyenge lányka, mert otthon a láncos kútnál edzettem magam a kertlocsolással. Már négy rántással felhúztam a kanna vizet a tizenkét méteres kútból. Egyetlen testvérem sem bírta utánam csinálni. Kigondoltam, ha utolér, mellém engedem és egyetlen jól irányzott rúgással kirúgom a biciklit alóla, nem kérdezem, hogy jó vagy rossz szándékkal jött mellém.

Aznap éjjel ilyen dolgokon nem agyaltam. Ketten bicajoztunk a holdfényes országúton. Ilyenkor fenemód erősnek és bátornak éreztem magam, akár egy férfi.

- Menjünk be a barackosba, nagy a holdfény, szedjünk egy kis barackot, úgy ennék - mondja a barátnőm.

- Menjünk, én is ennék - felelem.

A bicikliket összetámasztottuk a barackos elején és nagy elánnal, hangos nevetgéléssel bementünk a fák közé. Egyik fától a másikig futkostunk és kiáltoztunk egymásnak, ha találtunk barackot. Szinte észrevétlen feltámadt a nyugati szél, vele együtt szép csendben belénk költözött a félelem is. Nem mertük mondani egymásnak, de már egymás mellett bandukoltunk és keresgéltük tovább az alacsonyabb fákat, ágakat, tapogattuk a barackokat, melyik puha. A szél véget vetett a fák között honoló mélységes csendnek. Sustorgott, recsegett, néha kattant valami. A csend és a mozdulatlanság a mi nyugalmunkkal együtt elillant Úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Életre kelt a barackos körülöttünk.

- Eleget ettünk. Menjünk vissza - mondtam.

A barátnőm hangtalanul bólintott. Még álltam a sarat és játszottam a rettenthetetlent, de a szemem hol jobbra, hol balra cikázott. A páni félelem szelleme kitágította a teret, minden felé hatalmas fák hajlongtak, az alattuk álló bokrok leskelődő emberekké változtak. Már láttam is, hogy valaki gyalogol felénk Megtorpantam.

- Láttad?- Kérdeztem fojtott hangon.

- Mit?-

- Ott azt az árnyat, jön felénk. -

- Tényleg áll ott valaki, de nem jön. Áll a fa mögött és leselkedik. -

- A rohadt életbe, most mi csináljunk?-

- Keressünk egy jó erős husángot! -

- Most itt a sötétben? Sose találunk. -

- Most! - felelem.

Lassan visszahátráltunk, és a talajt tapogatva körülöttünk, keresgéltünk, persze nem találtunk. Nem hevertek ott erős husángok a fák alatt, csak apró gallyak.

Megálltunk és csendesen tervet szőttünk. Nehogy már kettőnkkel elbánjon. Te megfogod hátulról én meg ágyékon rúgom, és futás. Te fogd le, mondta a barátnőm, te vagy az erősebb, majd én rúgok. No, jó, megegyeztünk. Komolyan hittük, hogy ha valóban sor kerül a terv végrehajtására, meg is merjük tenni. Bár titkon, ki nem mondva éltem a gyanúperrel, hogy lebénulva és megnémulva remegtünk volna, mint a kocsonya, ha tényleg áll ott valaki, vagy valakik.

Nagyon lassan elindultunk, a szívem a tokomban, a félelem visszafojtotta a lélegzetem. Kövér izzadságcseppek kezdték meg útjukat az arcomon, a fülem mögött, le a nyakamba.

Néztük a leskelődő embert, és kezdett valami furcsa lenni. Egy pillanatra visszatért a józan ítélőképességem, amit már régen elvett a rettegés. Mi a fene, milyen ütemesen hajlong ide oda. Minek? Úgy sem lát többet, mint mi.

- Te Mari, ez egy bokor, amit a szél mozgat. Nézd csak meg jobban! Ember nem mozog így! -

- Igaz, de a terv marad ! -

Már bátrabban, de azért óvatosan a szélső fák mentén haladtunk ki a barackosból. A hajlongó ember eltűnt, helyette egy karcsú kis bokrot cincált a szél. Már láttuk a bicikliket, az országutat. A hasam is elkezdett fájni, hogy a baracktól e, netán a félelemtől azt nem tudtam eldönteni. Az biztos, hogy soha többé nem szálltunk le a biciklikről, de ha barackos mellé értünk, mindig szóba jött a gyávaságunk, és hazáig nevetgéltünk magunkon.