Már negyvennégy éve nem hallom lépteid

 

Végtelen csend

 

Bennem a csend végtelen,

tél takar, hangtalan állok,

fagy ülte meg szívemet,

semmiben lebeg az álom.

Nem hiszem, ha ébred fény,

engem is hívhat a hajnal,

szólhat hozzám dallal még,

az a madár, aki hallgat.

Eldobtam a tükröket,

Hold fényében tisztán látok,

zárt ajtón huzat jár át,

léptem nincs, belül kiáltok.

Jégvirág nyílt kertemben,

elmúlás csipke az ágon,

hóvihar űz irgalmat,

nem érint, hiába vágyom.

 

Kardos M. Zsöte verse, Vangelis Rinas festménye

Rendhagyó búcsú 2020 keserves évétől

A próféta szerint az élet időtlen, a tegnap nem más, mint a ma emlékezete, a holnap a ma álma. Az emberi gondolkodás megkívánja a rendet, így képes létezni. Méri az időt, szakaszokra osztva a napot, hetekre a hónapot, évekre a hónapokat. Amint egy év végére érünk, mérlegre tesszük a tizenkét hónap jó és rossz történéseit, ezek alapján értékeljük az elmúlt évnyi időt. Többnyire szidjuk, átkozzuk az óévet, és mindig jobb újévet remélünk.

Ez a 2020-s év bizony kiérdemelte a haragunkat, igaz legtöbb rossznak mi magunk, a mi cselekedetünk adott alapot, jó okot a bajok létrejöttéhez. A mérleg nyelve már az év elején a rossz felé billent, amikor a déli féltekén tomboló szárazság hatalmas tüzeket táplált, elpusztítva 1 milliárd állatot, élővilágukat, emberi otthonokat. Ezt a bűnt rákenhetjük 2020 évére, de a mi sarunk, és félő, hogy még sok éven át ismétlődik majd.

Mindezeket követte a szokásosnál súlyosabb atlanti – óceáni hurrikán szezon, a karibi földrengések, az oroszországi nagy olajszennyezés. Majd a bejrúti robbanás sorozat porba sújtotta az amúgy is labilis országot. Konfliktus konfliktust ért, majdnem világháborúba sodródtunk, amikor Amerika kivégeztette az iráni Szulejmani tábornokot. Háború háborút ért, Hegyi- Karabah, Jemeni polgárháború, mely humanitárius krízis szélére sodorta az országot. Ezek a történések katasztrofális év jelzőt ragasztottak 2020-ra.

A bajok megkoronázása pedig a március közepétől, az Európában is tomboló, világjárvány lett. A covid 19 támadásba lendült, maga alá gyűrte szinte az egész emberiséget. Kilendített bennünket, európaiakat, a kényelmes komfortzónánkból. Rá kellett jönnünk, hogy hiába élünk a jóléti világban, sebezhetőek vagyunk. Nem tudunk sokat tenni ellene, gyártjuk a vakcinákat, de igazi gyógymód, a túlnépesedés megállítása már lehetetlen. Az emberi civilizációnak ez jelenti a majdani végét, de addig még sok rossz ezer év fog eltelni, egyre keservesebben.

Adja a teremtő, hogy a 2021-s újesztendő ne hozzon semmi rendkívüli eseményt, békés, nyugodt életet adjon mindnyájunknak. Boldogabb újévet kívánok!

Őszi este

 

A lenyugvó nap éles fénye vakítja el szemem. Régi gyárépületek maradék torzói mögé bújik, átragyog a kitört ablakain. A fénye még utoljára felizzik, bíborba vonja a házak falát, majd hirtelen lezuhan az épületek alá. Esti félhomály lesz úrrá a tájon. Lépdelek lassan, a vizes avarba túrva lábam. Emlékeim távolán át látom a hajdani gyors szökkenéseimet, könnyű lépteim… már régóta csak gondolok rá. Lassú lettem, mint a nehéz őszi esőfelhők. Érzem, a távolban már a deres tél hideg illata száll.

Rigó riaszt az alkonyi fényben. A tuják dús lombja között verebek mocorognak. A lábam meg-megcsúszik a nedves avaron. Megkapaszkodok egy gyenge kis bokorban, szemem megakad a tó tükrén táncoló lámpafényeken. A csillogó hullámzásuk, mint a pajkos elfek örömtánca egy esti ünnepségen. Asztalaik rogyadoznak a nektár finomságaiktól, de halandó nem érintheti szájával azokat, ám ha mégis megtette, örökre az erdei tündérek foglya marad. Ha új nap virrad, fényétől köddé válnak, az emlékeikkel együtt.

Ülök egy facsonkon, levegőm fogyóban, a szívem lassul, már csak néhány méter, és hazaérek. Falevelek táncolnak előttem, lustán égre kúszik a hold, kigyúlnak a csillagok. A lámpa fényénél ráncos kezem megvillan, lassan nyitja a zárat. Jönnek a hosszú csendes novemberi esték, napok napra hullnak, és én még várom a tavaszt.

 Kutyaugatás a távolban, autók villanó fénye. A jelen valósága kiránt az emlékezet hálójából. A forró nyár után újra ősz van, nemsokára itt a halottak napja, orromban érzem a krizantémok kesernyés illatát, látom a táncoló gyertyafénytől ragyogó temetőket. Csendesen szemerkélni kezd a hideg őszi eső.

Vangelis Rinas festménye

Ma lennél hetvenhárom éves.

 

Vágy tárja szárnyamat

 

Ott fenn a kéken fénylő égen

a Nap útja felfelé halad,

szemedben vált barnára a rét,

rengő szíved rombol zárt falat.

Perc halmoz elúszó éveket,

tüzek lobbannak fel és hunynak,

vajúdó visszhangzó félelmek

felszálló füstté váltan múlnak.

Hazák égtek, hulltak darabra,

holtak között remény ténfergett,

gyűlölet vérszínű hatalma

szíveket tört föld alatt, s felett.

Nem vagy már velem, hallgat az est,

helyünk üres a lombok alatt,

bús Hold arcomra árnyakat fest,

a Vágytól koldulok szárnyakat.

 

Kardos M. Zsöte verse

Az öreg tanítónő

Egy pohárka fehérborral a kezében ült ki a ház előtti csöppnyi kert szélén álló padra. Kellemesen hűvös, csendes nyáreste csalta ki a szabadba. Nem volt szokása leülni, esténként csak körbesétált néhányszor a társasház zárt udvarán, majd a házba érve megitta az esti pohár borát és aludni tért. A ma este valahogy más volt, az apjára gondolt, ma lenne száznégy éves, akár meg is érhette volna, hisz közel járt már a századik évéhez, amikor egy reggel nem ébredt fel. Tőle vette át ezt az esti szertartást, egy kis séta, egy esti pohár bor és korai alvás. A magány kialakítja a maga szokásait, főként, ha az ember már nyolcvan felé halad. A hold fényénél nézegette a rendezett kis kertjét, úgy érezte, hogy maga is része a kertnek, mint a bokrok, vagy a kerti házikó, ha ő nem lesz, lehet, hogy a kert is eltűnik, talán átalakul egy kis gyermekjátszótérré, mint a többi lakóé. Eszébe jutottak a hajdani tanítói évek, milyen sokszor mondta el a gyerekeknek – A ember nem ura, hanem része a természetnek, ezért alázattal és szeretettel kell megismerni ezt a világot. Már nem emlékszem ki mondta, lehet, hogy én, a gyerekek sem emlékeznek már a szavaimra.

Maga előtt látta az osztálytermekből kiáramló zajos gyermeksereget – szép idők voltak, gyorsan eliramlottak azok az évek. Maradt az itthoni német nyelvoktatás, a nyelvel nehezen boldoguló gyerekeknek, de mára már ők is kikoptak. Mennyi fiatalt készített fel a nyelvvizsgákra! Melegség öntötte el, mennyire szerette csinálni, úgy érezte ez tartja karban az ő agyát is. Amikor visszajöttek a gyerekek a sikeres vizsga hírével, úgy örült a lelke, mintha maga tette volna le azt a vizsgát. Ma már annyi lehetőség van a nyelvtanulásra, ott az internet is, amit már nem ismert meg, úgy érezte, ez már nem az ő világa. Annakidején az olvasás szeretetére akart rábírni minden gyereket. Folyton azt táplálta az agyukba, hogy a könyv az ember szellemi tápláléka, az a kenyér, mely által értékesebbé válunk. A mai gyerekeknek nem sok idejük jut az olvasásra, a rengeteg tanulnivaló, az elvárások, a különórák, az internet – nem marad sok szabadidejük. Hová tűnt a „játszani is engedd” üzenet. Manapság sokkal több ideges, feszült gyermeket látok, mint az egykori tanítói éveim idején. Persze a bölcsességhez minden élettapasztalatra szükségük van, ha jó, ha rossz. Ez a mondás manapság már nem igazán állja meg a helyét, a mai ember a bölcsességet a tenyerében hordja, vagy a zsebében - az okos telefonján. Nincs okos telefonom, a maradék bölcsességem a fejemben hordom, az én életemhez már éppen ennyi elég is.

Ez a világ furcsán változott el, nem lett jobb, csak más. Manapság már másként, és más útravalót adnék át az ifjúságnak. A tudáshoz már egyszerűen hozzájutnak, csak az alapokat kell megkapniuk hozzá, de, hogy miként tekintenek erre a világra az rajtuk is áll, ebben kell nekik a segítség, hogy kellő alázattal induljanak el az álmaik felé. Biztos mankót adni a kezükbe, hogy higgyenek önmagukban, igen én erős vagyok, elérem a kitűzött célomat. Ezt a célt egy tanító soha nem kritikával, csak dicsérettel érheti el. A gyerek sok mindent nem ért még, hogy a napi feladatok fő célja nem más, mint a kitartás, a türelem, a nehézségek elviselése csupán.

Annakidején nagy igyekezettel próbáltuk az üres kis fejeket megtömni mennél több információval, lexikális tudásnak hívtuk. Manapság erre már nincs szükség, hisz a mai gyerek feje zsong a látványtól, a zajtól, az információ áradattól. Csendre vágyik, hogy összerendezhesse a gondolatait, és önmagára leljen. Igen, haladni kell a korral, hát ebből a „tárgyból” ma már megbuknék, mert a mai tanításhoz kevés lenne a tudásom. A mai életet igencsak megbonyolították.  A haladás az, amikor a képességeinkkel bonyolulttá tesszük az egyszerű dolgokat. Ezt is mondta valaki biztosan, de már nem emlékszem a nevére, de nagy igazságot mondott.

Távoli harang kondult. Láthatatlanul, lágy szárnysuhanással egy bagoly repült keresztül az udvaron. Lassan felállt, összébb húzta a pulóverét, későre jár, hűvösödik - gondolta – ideje lefeküdni, majd holnap befejezem a gondolataimat, talán, ha felkelő nap élve talál.