Az öreg tanítónő

Egy pohárka fehérborral a kezében ült ki a ház előtti csöppnyi kert szélén álló padra. Kellemesen hűvös, csendes nyáreste csalta ki a szabadba. Nem volt szokása leülni, esténként csak körbesétált néhányszor a társasház zárt udvarán, majd a házba érve megitta az esti pohár borát és aludni tért. A ma este valahogy más volt, az apjára gondolt, ma lenne száznégy éves, akár meg is érhette volna, hisz közel járt már a századik évéhez, amikor egy reggel nem ébredt fel. Tőle vette át ezt az esti szertartást, egy kis séta, egy esti pohár bor és korai alvás. A magány kialakítja a maga szokásait, főként, ha az ember már nyolcvan felé halad. A hold fényénél nézegette a rendezett kis kertjét, úgy érezte, hogy maga is része a kertnek, mint a bokrok, vagy a kerti házikó, ha ő nem lesz, lehet, hogy a kert is eltűnik, talán átalakul egy kis gyermekjátszótérré, mint a többi lakóé. Eszébe jutottak a hajdani tanítói évek, milyen sokszor mondta el a gyerekeknek – A ember nem ura, hanem része a természetnek, ezért alázattal és szeretettel kell megismerni ezt a világot. Már nem emlékszem ki mondta, lehet, hogy én, a gyerekek sem emlékeznek már a szavaimra.

Maga előtt látta az osztálytermekből kiáramló zajos gyermeksereget – szép idők voltak, gyorsan eliramlottak azok az évek. Maradt az itthoni német nyelvoktatás, a nyelvel nehezen boldoguló gyerekeknek, de mára már ők is kikoptak. Mennyi fiatalt készített fel a nyelvvizsgákra! Melegség öntötte el, mennyire szerette csinálni, úgy érezte ez tartja karban az ő agyát is. Amikor visszajöttek a gyerekek a sikeres vizsga hírével, úgy örült a lelke, mintha maga tette volna le azt a vizsgát. Ma már annyi lehetőség van a nyelvtanulásra, ott az internet is, amit már nem ismert meg, úgy érezte, ez már nem az ő világa. Annakidején az olvasás szeretetére akart rábírni minden gyereket. Folyton azt táplálta az agyukba, hogy a könyv az ember szellemi tápláléka, az a kenyér, mely által értékesebbé válunk. A mai gyerekeknek nem sok idejük jut az olvasásra, a rengeteg tanulnivaló, az elvárások, a különórák, az internet – nem marad sok szabadidejük. Hová tűnt a „játszani is engedd” üzenet. Manapság sokkal több ideges, feszült gyermeket látok, mint az egykori tanítói éveim idején. Persze a bölcsességhez minden élettapasztalatra szükségük van, ha jó, ha rossz. Ez a mondás manapság már nem igazán állja meg a helyét, a mai ember a bölcsességet a tenyerében hordja, vagy a zsebében - az okos telefonján. Nincs okos telefonom, a maradék bölcsességem a fejemben hordom, az én életemhez már éppen ennyi elég is.

Ez a világ furcsán változott el, nem lett jobb, csak más. Manapság már másként, és más útravalót adnék át az ifjúságnak. A tudáshoz már egyszerűen hozzájutnak, csak az alapokat kell megkapniuk hozzá, de, hogy miként tekintenek erre a világra az rajtuk is áll, ebben kell nekik a segítség, hogy kellő alázattal induljanak el az álmaik felé. Biztos mankót adni a kezükbe, hogy higgyenek önmagukban, igen én erős vagyok, elérem a kitűzött célomat. Ezt a célt egy tanító soha nem kritikával, csak dicsérettel érheti el. A gyerek sok mindent nem ért még, hogy a napi feladatok fő célja nem más, mint a kitartás, a türelem, a nehézségek elviselése csupán.

Annakidején nagy igyekezettel próbáltuk az üres kis fejeket megtömni mennél több információval, lexikális tudásnak hívtuk. Manapság erre már nincs szükség, hisz a mai gyerek feje zsong a látványtól, a zajtól, az információ áradattól. Csendre vágyik, hogy összerendezhesse a gondolatait, és önmagára leljen. Igen, haladni kell a korral, hát ebből a „tárgyból” ma már megbuknék, mert a mai tanításhoz kevés lenne a tudásom. A mai életet igencsak megbonyolították.  A haladás az, amikor a képességeinkkel bonyolulttá tesszük az egyszerű dolgokat. Ezt is mondta valaki biztosan, de már nem emlékszem a nevére, de nagy igazságot mondott.

Távoli harang kondult. Láthatatlanul, lágy szárnysuhanással egy bagoly repült keresztül az udvaron. Lassan felállt, összébb húzta a pulóverét, későre jár, hűvösödik - gondolta – ideje lefeküdni, majd holnap befejezem a gondolataimat, talán, ha felkelő nap élve talál.