Lehangoltan

Valaha, kisgyerekként rácsodálkoztam egy utcabeli öregasszonyra, aki mindennap délelőtt bement a faluba, ki tudja hova, és úgy dél körül jött hazafelé, vánszorogva. Dohogva le-leült a kerítések szélére megpihenni. Másnap ismét útnak indult. Nem értetettem, miért kel útra újra és újra, ha már nem bírja a lába? Néztem szegényt, mily gondozatlan, ezer ránc barázdája arcát, ruhája tele folttal. Gyerekszemmel rettenetesen csúnyának láttam. Még nem tudtam, hogy a jövőm csoszog előttem, azt hittem, hogy én nem öregszem meg ennyire, és nem leszek csúnya ráncos öregasszony.  Minden fiatal így hiszi, már tudom, de csak akkor tapasztalja meg önmagán az igazságot, ha meg is éri azt a kort. Mára már megtanított a jó, vagy rossz sorsom az öregség nyűgével élni, de nem sokat törődök vele. A hiúságom, elhagytam valamikor valahol, egy biztos, mára már nem is keresem sehol. Én is elindulok mindennap újra és újra, olykor dohogok, sőt néha magamban is beszélek, és hazafelé már csak vánszorgok. A kerítés szélén pihenve sűrűn eszembe jut a hajdani vénasszony.

Az utód

Jure megszokott napi tevékenységei közé tartozott, hogy alkonyat előtt körbejárta a cseppnyi szigetét, miután ezzel végzett, bement a világítótorony gépházába és megejtette a napi ellenőrzést, ami soha nem tartott tíz percnél tovább. Néha, ha olyan kedve támadt, felmászott a keskeny csigalépcsőn a torony tetejébe, és nézte a békésen hullámzó tengert, a Rab szigetet, az anyaszigetet, ami csak néhány mérföldnyire volt az otthonától, ahonnan az ellátást kapta havonta, és ahova időnként kiruccant az ütött kopott motorcsónakjával. Leballagott, majd az időtlen emberek nyugalmával nekilátott a vacsorakészítésnek.  Egy kiskosárnyi zöldpaprikát és paradicsomot szüretelt délelőtt, ebből egy jó nagy fazék lecsót főzök, gondolta. Pár napig nem lesz ebédre gondom. Fogta a kést és nekilátott a hozzávalók felaprításának. Mire elkészült a vacsora, az egész szigeten evésre csábító illat terjengett, és a naplóírással is végzett.

Sirályok vijjogó veszekedésére riadt fel kora hajnalban, kibotorkált a ház elé, szemét elkápráztatta a kelő nap fénye. Nyugalmas béke honolt a sziget körül. Hunyorogva visszaballagott a házba és a tűzhelyen álló lecsós fazék fedelét emelte volna le, hogy reggelire merjen magának egy tányérra valót, de a keze megállt a levegőben és értetlenül nézett a fazék fenekén hagyott maradékra. Hitetlenkedve rakta vissza a fedőt. Nem ettem én meg este ennyi lecsót, méltatlankodott. Ez a maradék még a mai ebédre sem nagyon elég. Valaki megette! De ki a fene? Nincs ezen a kis szigeten rajtam és sirályokon kívül senki.

Széjjelnézett a házban, ami igencsak egyszerű volt, mert ezen a nappalin kívül csak a hálószoba és a fürdő maradt, amit átkutathatott. Kint volt még a kamra, és egy mindenes helyiség, ahol a téli tűzifát tárolta. Sehol senki. Elindult, hogy körbe járja a kis szigetet, melynek a torony felőli része kopár volt, de a domb déli felén ligetes, bokros. Ott voltak a veteményesei is. Nem talált senkit, aki rajta kívül még szerethette volna lecsót. Kihalt volt minden, mint mindig, csak a tenger örökös zúgása kísérte, és a sirályok vijjogása.

Nem töprengett tovább, meggyőződése volt, hogy minden titokra egyszer fény derül. Fogta a vödröt és a horgászbotot és elindult a kis hajókikötőhöz horgászni, legalább halat süthet ebédre, vagy vacsorára. Azért lopva mindig maga mögé tekingetett, mert ugye sose lehet tudni, egy rossz szándékú embert is kidobhat a tenger, nem csak jót. A nagyapja mesélte, hogy az ő idejében a kis szigetre menekült a törvény elöl egy gyilkos, de az apjával időben észrevették és sikerült bezárni a kamrába, ahol éppen lakmározott. Jöttek csendőrök és elvitték.

Ebédre felfalta a maradék lecsót, és nekilátott a halpucolásnak. Sok halat fogott. Na, akárki fia is van a szigeten, neki is fog jutni a sült halból. A nappali ajtaját nyitva hagyta, mint mindig, ha főzött, és egyébként is nagy volt a hőség, ma még az örökké fúvó szél is alig lengedezett. Éppen forgatta a serpenyőben a halakat, mikor árnyék jelent meg az ajtónál, hátra nézett és egy nyolc-tíz év körüli fiúcska ugrott az ajtó mögé. Jure egyetlen ugrással a bejáratnál termett, de csak a gyerek hátát látta, ahogy sebesen fut a dombon át. Na, ezt ugyan nem érem utol, morfondírozott, de visszahozza őkelmét majd a gyomra és a szomjúság, mert kút csak itt van.

A halat kisütötte, és egy nagy tányérral kirakott a kinti asztalra, majd ő maga is jól megtömte a bendőjét. Attól nem félt, hogy az öreg kandúr megelőzi a legényt, mert az alaposan belakmározott a belsőségből, a halpucoláskor, és most valahol békésen alszik. Lement az öbölhöz úszni egyet, tisztálkodás gyanánt, de hiába figyelte az utat, a fiú nem mutatkozott. Majd megszelídül, ha látja, hogy nem üldözöm. Mire felért a házhoz, a tányér üres volt, és a kút körül minden vizes volt, látszott, hogy valaki vizet pumpált fel. Na, ez ma már nem mutatkozik, evett is ivott is, megy aludni. Én is azt teszem. Felnézett még a toronyra, az békésen villogott, két hosszú, egy rövid. Mehetek aludni, mormogta az orra alá. Azért az ajtót ma kivételesen bereteszelte.

Elkerülte az álom, folyton a futó fiút látta. Vajon miként kerülhetett ide, és miért olyan félénk ez a gyerek. Nagyon sovány, gondolta, de a tíz év körüli fiúcskák mindig soványak, növésbe vannak. Hol lehet a csónak, amivel idáig jött? A bátortalan kis látogató szánalmat ébresztett fel benne, már alig várta a napot, hogy megszólíthassa. Vajon mi elől menekült idáig? Úgy sejtette, hogy ezt a vadócot meg kell szelídítenie, különben nem tud vele szóba elegyedni.

Teltek a napok, az asztalra készített étel rendre elfogyott, már reggel és este is tett oda harapnivalót Jure, és várt türelmesen. Egy délután hatalmas vihar készülődött, most talán bejön, reménykedett Jure.

A nyitott ajtón át nézte a szakadó esőt, amikor megjelent a fiúcska. Vacogott a vékony, vizes ingecskéjében. Jure odament megfogta a kezét és egy törölközővel törölni kezdte, majd mondta neki vesse le az ingét, ad száraz ruhát, de a gyerek csak nézte értetlen, és nem mozdult. Biztos nem érti a nyelvünket, gondolta. Honnan jöhetett ez a kis kölök? Megmutatta neki mit akar, a gyerek fejét lehajtva levetette. Jure megdöbbenve látta, hogy a háta tele van hegekkel, korbácsolás nyomának nézte.

- Uramisten!  Ki vert meg ennyire!

A gyerek fel sem nézett a hangra, csak állt lehajtott fejjel. Lehet, hogy süket? Na, majd kipróbálom, gondolta. A szárazba öltöztetett gyereket lefektette az ütött kopott kanapéra és betakarta a pokróccal. Az összekuporodva csukott szemmel feküdt. Jure ledobott egy fedőt a kőre, a gyerek meg sem rezzent. Szóval süket, lehet, hogy néma is. Nézte az alvó kisfiút, szánalom és szeretet érzése rohanta meg, és már tudta, hogy nagy feladat vár rá.

Reggel korán ébredt, mint mindig. A fiú nyitott szemmel, összekuporodva feküdt a kanapén. Nézte, ahogy elkészíti a reggelit.  Jure mutatta neki, hogy üljön asztalhoz. Az rögtön felugrott, majdnem elesett a bő, és hosszú nadrágban.

- Én Jure, és a mellére bökött. Te? Megbökte a fiú mellét.

Az ijedten összerándult, és csak nézett rá. Majd artikulátlan hangon, valamit mondott. Szóval süketnéma. Nem baj, megtanulunk mi azért beszélgetni, csak másként. Többször megismételte a bemutatkozást, és úgy hallotta, hogy a fiúcska a Darkó nevet mondja.

- Isten hozott a házamba Darkó, és megborzolta volna a feje búbját, de a gyerek ijedten elhajolt. Most már biztos volt benne, hogy ez a gyerek csak verést ismer, szeretet nem. Na, majd én, megmutatom neked mi a jóság és a szeretet, elfelejtjük a verést, dünnyögte halkan.

Hetekig nem csináltak mást, csak amit eddig is tett Jure minden áldott nap, de mindenhova vitte magával a fiúcskát. Beszélt hozzá megállás nélkül, nem törődve azzal, hogy az nem hallja. Valójában jó érzés volt beszélnie valakihez. Naponta többször megsimogatta Darko fejét. Egy alkalommal, amikor a motorcsónakkal akarta elvinni a nagy szigetre, a gyerek nem volt hajlandó beszállni a csónakba, beszaladt a házba és még az ajtót is becsukta. Szóval ott élt, és fél, hogy visszaviszem, most már biztos, gondolta. Rab szigetre érve alaposan bevásárolt, vett neki ruhákat és cipőt is. Betért egy ismerőséhez, és kérdezgette, hogy keresnek e, egy tíz év körüli gyereket. Nem keresnek, felelte, de azt mondják, hogy a bolond Mári fia a tengerbe veszett, mert elmenekült attól a részeges pásztortól, akiknek a Mári csak úgy odaadta kiskorában. Jure már mindent megértett, még nagyobb szeretettel gondolt a gyerekre. El is határozta, hogy örökbe fogadja, úgysem kell senkinek ez a vézna és süketnéma gyerek. Úgy sem lesz nekem már más családom, nincs asszony, aki hajlandó lenne velem élni a szigeten. Különben is megöregedtem már az udvarláshoz. Vett egy fekete iskolatáblát és krétát. Estére ért haza, és meglepődve látta, hogy mindent elvégzett a fiú, amit megmutatott neki, még tojást is sütött, hogy legyen vacsora. Jure megmutatta neki a ruháit, az új cipőjét, a gyerek örömében átölelte. A férfi alig bírta a könnyeit visszatartani.

Másnap reggel felszegelte a falra a táblát, és a gyereket leültette a fotelba. A gyerek nagy szemekkel nézett rá, nem értette, de látszott a viselkedésén, hogy sejti, valami nagy dolog kezdődik el ezzel a fekete táblával.

Jure kezébe fogta a krétát és nyomtatott betűkkel leírta: REGGELI KÉSZÍTÉS. Hangosan ki is mondta a mondatot. Odament a tűzhelyhez, intett Darkonak, és együtt nekiláttak a reggeli készítésnek. Jure többször rámutatott a táblára és hangosan kimondta a szavakat. A gyerek önkéntelen figyelte a szája mozgását.

A reggeli után a DOLGOZNI szó került fel a táblára, majd az EBÉD és este a VACSORA. Két napig ezt a négy szót ismételték. Majd újabb négy fogalommal folytatták. Ha nem ismerte fel Darkó, akkor tovább gyakorolták. Jure azt vette észre, hogy a tanult szavakat a fiúcska képes leolvasni a szájáról is, és képes megérteni a jelentésüket. Néha szünetet tartottak a tanulásban, akkor horgásztak, fürödtek, néha egy öreg bőrlabdát rugdostak, és kagylókat szedtek. Az élet vidáman telt, Jure boldog volt, mert lett családja, Darko pedig nagyon szerette. A következő év tavaszán Jure elment az elöljáróságra, és örökbe fogadta hivatalosan is Darkót.

- A te neved ezen túl Darkó Petric, mondta, és felírta a táblára. A mi családunk már kétszáz éve él ezen a szigeten, és a toronyőri feladat apáról fiúra száll. Már azt hittem mindez velem ér véget, de a Jóisten megkönyörült rajtam, ide küldött téged.

Jure csak beszélt és beszélt, Darkó nagy szemekkel bámulta. Néhány hónap múlva Jure éppen ebédet készített, amikor egy csónakot látott jönni feléjük. Ketten ültek benne, egy csendőr és egy tagbaszakadt férfi. Darkó a sziget másik felén volt, éppen gyümölcsöt szedett, és a ciszternából öntözte a veteményt.

Jure az ajtóban várta a látogatókat.

- Adjon Isten!

- Maguknak is. Mi járatban?

- Jöttünk a fiúért – mondta a tagbaszakadt. Megtudtam a napokban, hogy ide szökött tőlem. Visszaviszem, mert az anyja nekem adta.

- Van papírja, hogy örökbe fogadta?

- Nincs, de mindenki tudja, és az anyja meghalt már.

- A fiút nem viheti, mert én fogadtam örökbe, az anyja beleegyezésével.

Jure szeméből áradt a gyűlölet, beszaladt a házba és odaadta a csendőrnek a pecséttel ellátott papírt. Az hosszasan olvasgatta, majd visszaadta Jurenak.

- Nincs mit keresnünk itt. Minden szabályos, ez a gyerek már nem a magáé. Mehetünk.

Abban a pillanatban megjelent a domb tetején Darkó, és amint meglátta a látogatókat, eldobta a kosarat és futott lefelé, egyenesen a sziklákhoz, ahol a tenger dühös erővel korbácsolta azokat. Jure nem törődött többé a látogatókkal, teljes erejét bevetve rohant a gyerek után, de az éppen előtte beugrott a tajtékzó habokba. Jure kiabált, de hiába.  Estig járkált a parton, de eredménytelenül. A látogatók elmentek. Jure felment a házhoz, nem törődött a megszokott munkáival, csak ült az asztalnál, nézte a búsan lobogó gyertyalángot, és sírt. Egész éjszaka virrasztott, és nézte a bejárati ajtót.

Hajnalban dörögni kezdett az ég.  Reggelre szakadt az eső. Jure csak ült és nézett kifelé a nyitott bejárati ajtón, nem akarta elhinni, hogy újra magányos.

Az ajtónál egy árny jelent meg vacogva. Jure azt hitte a képzelete játszik vele.

- Így jár, aki nem viszi magával az esernyőjét – kiáltotta, és felkapta Darkót.

- De jó, hogy visszajöttél kisfiam!

Toll halk sercegése a papíron

Fülledt, eső utáni nyári hőség tombolt, kövér izzadság cseppek gördültek végig az arcomon, a fülem mögött, végig csiklandozva a hátamon. Némelyik hangos csettenéssel a fehér papíron landolt, szürke foltot hagyva. Nyugalom volt, az asztal fölé hajolva írtam, csak a tollam sercegése zavarta egy kissé a békés délutáni csendet, még a kutyák sem ugattak, ők is egy hűs, árnyékos helyre menekültek.

A toll monoton hangon sercegett, egy távoli képet láttam meg hirtelen, selyemhernyók rágtak szüntelen sercegéssel az öreg házunk forró padlásán, a frissen hozott eperfa ágakon. Telhetetlen gyomrukat nem győztük  friss, üde levelekkel tömni. Leguggolva egy sarokba, kissé eltávolodva tőlük, lenyűgözve néztem ezt a mérhetetlen zabálást, mely nem csitult el sem éjjel, sem nappal. Befejeztek egy levelet, már másztak is feljebb egy újabbat keresve, és mint a kis gépek, szájukkal félkörívet rajzolva monoton darálták befelé azt. Jellegzetes édeskés szag terjengett körülöttük, pára, és az ürülékük szaga. A padláson forróság volt, ők ezt szerették, én nem nagyon, egész testem úszott a verejtékben, gyomrom kavargott a szaguktól, tulajdonképpen utáltam őket. Szürkésfehér hernyótestük hűvösen sima tapintású, mint a kígyóké, rátapadtak az ember kezére, ágaskodtak, levelet keresve.

A hatvanas évek elején, ők voltak a szegény ember aranyai, a plusz jövedelem, melyhez nem kellett más csak egy pár jó és gyors láb, egy meleg, nyugodt padlás, és sok eperfa. Mikor először láttam őket pete korukban, el nem tudtam képzelni, hogy ujjnyi nagyságúra zabálják magukat röpke egy hónap alatt. Szinte naponta nőtt a terület, amit elfoglaltak, s végül övék lett az egész padlás.

Sokszor álmodtam velük, hogy éjszaka megindul a hernyósereg lefelé a padláslépcsőn, mert elfogyott az ennivaló, csúsznak lefelé araszolva, be a házba, az ágyunkba, meleget keresve. Ijedten ugrottam fel, félve lépve a padlóra, hogy elérjem a villanykapcsolót.Valójában, nem csak undorodtam, de féltem is tőlük, az éhes szájuktól, az egyre növő testüktől.

A hajnal már fent talált, zsákkal a kezemben, ugrottam fel a biciklire, és tekertem ki az országút menti eperfákhoz. Egyre messzebb kellett menni, mert a fák lombja gyorsan fogyott, mind bedarálták a hernyók.

Rövid pihenő csak a vedlések idején volt, de az almozás akkor sem maradt el. Ezt a munkát utáltam a legjobban, közvetlen kapcsolatba kerültem velük, libabőrös lettem, ha rám ragadtak, erős lábaikkal belém csimpaszkodtak. Ilyenkor határoztam el, hogy inkább csemetefát kapálok az erdészetnél a tűző napon, fele pénzért, de a selyemgubó jól fizetett, csak az undort kellett leküzdeni. Azzal biztattam magam, egy hónap nem a világ, gyorsan eltelik, és akkor már tele lesz a bukszám.

Mennél hangosabban sercegtek, mi annál magasabbra másztunk az eperlevélért, fogyott a zöld ág, boldogok voltunk a húgommal, mert tudtuk, hogy nem sokára csend lesz. Telerakjuk a padlást helyes kis vesszősátrakkal, és a hernyósereg megindul feléjük, elfoglalják a gubózó helyeiket, és nincs több fára mászás.

Ráértem, csak guggoltam a padláson és néztem őket, ahogy írják a kis fekete orrukkal a nyolcasokat, és zárják be magukat az átváltozás selyem börtönébe. Tompa fényű, rózsaszínes, halványsárgás, vagy fehér selyemgubókkal teltek meg a kis vesszősátrak. Maga volt a csoda, és ezt mind, abból a rengeteg zöld eperlevélből gyártották. Bent zajlott a csoda, de ennek a végét nem sok lepke érte meg, örökre a börtönében maradt, mert a gyárban leforrázták őket, és a gépek szépen letekerték róluk a drága selymet. Úriasszonyok nyakán lebegtek tovább a szélben, szép hölgyek testén csillantak meg a bálokon.

Már megöregedtem, de hernyóselyem blúzom, sálam soha nem volt, nem is vágytam rá, valahogy úgy vagyok vele, mint a bundával, égetné a bőrömet, az a sok elpusztított állat.

Anyám emlékére...

Apám Illata

Egy kora tavaszi reggel az én drága anyám lába alól kifutott a föld. A kórház rideg falai közt nézegette a csepegő infúziót, és még nem tudta, hogy soha többé nem fogja már megtalálni az egyensúlyt.

Feküdt a fehér ágyon az én kicsi anyám és nem hitte, hogy az ő örökké szaladó lába, többé már nem engedelmes jószága agyának.

Küzdött a lehetetlennel, azt hitte legyőzi az átkos bénaságot, harcolt, és fáradt, és fáradt, végül feladta a kilátástalan küzdelmet.

Pedig soha nem adott fel semmit. Gyereklányként siratta el, a szülésben elhunyt édes mamát, a háború zavaros éveiben. Egy zötyögő szekéren vitték a szegedi kórházba, de messze volt, és a hosszú úton elzötyögtették minden vérét. Anyánkra gyerekfejjel szakadt rá a parasztgazdaság, minden nyűgével. Most már a három kisebb testvér is az ő szoknyájába kapaszkodott. Mindössze tizenhat nyarat számlált. A háború után jött a nincstelenség, mert nagyapánkat kuláknak nyilvánították, a többi alföldi tanyás gazdával együtt, mondván túl sok sovány homokos föld van a tulajdonukban. Annyit hagytak csak, ami a megélhetéshez kevés volt, az éhenhaláshoz sok.

A szerelem nem válogat, megtalálja a szegényt, a gazdagot, a fiatalt, és az öreget egyaránt. Drága anyánkat sem kerülte el, és húszévesen, nagyon boldogan férjhez is ment, semmi nélkül. Egy bértanyán tengődtek. Ha nem jön a háború, és nem hal meg a nagyanyám, tisztes jussal indult volna az önálló életbe, az akkori szokás szerint. Így azután, apám járta az országot munka után, hogy megéljenek, mert az akkor is kevés volt, mint most. A háború utáni, szegény magyar nyomorúságban, ágyrajáró volt, nappal meg segédmunkásként dolgozott az újjáépítéseknél. Össze is szedte a gümőkórt ezeken a zsúfolt munkásszállásokon.. Abban az időben, egy komoly betegség, éppúgy, mint mostanság, egyenlő volt a teljes elszegényedéssel. hogy a csodagyógyszer, a penicillin megmentse az életét, eladták egyetlen értéküket, a jól tejelő tehenüket. Én pedig kecsketejen nőttem fel. De megérte, apánk felgyógyult.

Elhagyták az alföldi szegény paraszti világot. Nem volt semmijük, ami ott tartotta volna őket, menekültek az ismeretlenbe, a nincstelenség elől, egészen az ország nyugati kapujáig. Apám itt munkát talált egy állami gazdaságban. Az állam nagy kegyesen eladta nekik részletre, egy kitelepített sváb család házát. A faluban maradt, magát magyarnak valló svábok soha nem bocsátották meg az ide települteknek ezt. Sokáig, mint "gyüttmentekre", úgy tekintettek ránk. Csak az idő és becsületes élet mosta le ezt a bélyeget. Itt születtek meg az öccseim, mert mi lányok még a szép Szögedében láttuk meg ezt az ígéretesnek hitt világot. A tüdőbaj gonosz egy betegség volt, mert János öcsénket már magzati kórban megfertőzte, úgy jött erre a világra, hogy hordozta kórt. Anyánk orvostól orvosig hordta, a folyamatosan csak gyengülő gyermeket, nem volt segítség, túl kicsi volt. Egyre csak sorvadt, és sorvadt. Egy forró nyári napon, a vonaton hozta haza anyánk a kórházból, amikor két állomás között meghalt a karjaiban. Nem tudom, hogy jutottam volna haza, karomon a halott gyermekemmel, hátamon ezer gonddal. Az én örökké szaladó anyám ezt is kibírta.

Már hárman voltunk, amikor, 1956 nyarán, éppen aratás idején, megszületett a legkisebb öcsénk, aki születésekor agyvérzést kapott, hathétig volt élet és halál között, de túlélte. A mérhetetlen szegénység, a négy gyerek, ebből a legkisebb súlyos betegen, sem voltak képesek megtörni anyánk élet erejét. Sőt, még több erőt adott neki a sok gond.

Nehéz évek jöttek, de nem csak ránk, hanem mindenkire egyformán. Olyan nélkülözésben éltünk, hogy azt a mai gyerekek többsége nem is tudja elképzelni, de mindenki így élt. Nem volt gazdag ember, csak szegény és még szegényebb. Az én örökké szaladó anyám soha nem dúskált a gazdagságban, csak a nélkülözés jutott számára. Az ő öröme a gyerekei boldogulása volt. Ő volt rajta, hogy ha már jól tanulunk, akkor tanuljunk tovább. A beteg öcsénkből is kihozta a maximumot.

Csak felnőttünk valahogy, és családot alapítottunk, akkor az én drága anyám az unokáit kezdte istápolta, vigyázott rájuk apánkkal együtt, ők voltak az örömeik. Az unokák is felnőttek, hát a dédunokáira vigyázott, és szépen éldegéltek az én, akkor már fehér hajú apámmal. Régi emlék már csak drága apám arca, hangja, járása. Áll a kapuban, kicsi anyám mellett, integetnek, és csak állnak, míg az autónk az utca elejére ér, búcsúznak. Az utca elején a túl oldalon a temető kerítése, már rövid az út odáig, már nagyon rövid. Apám szálfa egyenes tartása már meg- meg roggyan, halk szavát ritkán hallani, léptei már lassulnak, dús haja hófehér. A halál gyorsan hangtalanul csapott le rá, egy forró augusztusi éjszakán, ép a születésem napján. Szegény Mama nem sokáig viselte özvegységet, apánk, akivel majdnem hatvan évig pöröltek, nagyon hiányzott számára. .

A kórház fehér falát nézte, de gondolatai már csak a múltat kutatták. Egy nap csendesen megkért: "Hozd már be lányom apád ingét, ott van a szekrénye alján mosatlan, benne van az illata. Olyan sivár ez a kórház, ha egy kicsit szagolgatom, úgy érzem, itt van velem." Már csak az emlékeinek élt, nyomorultnak érezte magát, és várta a halált, nem késlekedett, eljött érte is.

Verőfényes nap játszik sírjukon, és én csak állok némán. Néhány éve még elevenen futottál drága Mama, ma kő van feletted és a virágaink. Emléked nem halványul, nincs nap, hogy eszembe ne jutnál, olyankor könny tolul szemembe. Eszembe jut, hogy gyermekként hányszor haragudtam rád, ma boldogan hallgatnám korholó hangodat. Az idő nem tudja az emléked elhalványítani. Hosszú, nehéz, és teljes életet adott a teremtő, a hiányod mégis nagy űrt hagyott bennem. Így öregen is árvának érzem magam. Már nem vagy egyedül, két gyermeked veled alszik, tudom, áthajózunk hozzád egymás után mi is nemsokára, mi a maradék gyermekeid, ebből a földi világból.